„Villányi László új könyve négy ciklusból áll, minden ciklusban tizenegy verssel. A szigorúan felépített kötet egy négy tételes zenei mű kompozícióját idézi, vissza-visszatérő motívumokkal, összetett hangzással.

A hatvanadik év, a hatvanadik körüli évek kötete. Azoké az időké, amikor néha úgy érzi az ember, hogy „idegenbe vándorolt az összes bicikli”. A bicikli, amelyen Ámor végigpedálozta az egész életet, s amelyről, ha mégis feltűnik, most az „őszhajú nagylány” köszön ránk, de még mindig sajogni kezd a világmindenség. S vele jön az ártér, az árvíz, a töltés, a Rába, „a víztükör, a víz alatti világ”, meg a rádöbbenés öröme, hogy akárcsak a biciklik, „nem fogynak el a folyók sem”. S hogy valahol messze az is mind megvan még, ami örökre elveszett. A szerző szándéka szerint akárhol „ütjük föl” az egyszer csak-ot, a költészet világában járunk. Egy sajátos és saját világban, amelyben a mindennapinak tűnő beszédet a hiány, a nosztalgia, a szívszorító sajgás, a vágyakozás és a fantázia mindig a valóság fölé emeli, s amely fölött, mint a sebesen pörgő-villogó biciklikerék, a nap is kisüthet.

Mert igen, „Ha valaki felelgetni kezd neki, gyorsabban ver … a rigó szíve”. Mert igen, „nem halt meg a halott barát”, sem az édesanya, sem az édesapa, „csak időlegesen távol volt /van!/ valahol”. Mert igen, hiába, hogy „Deret harangoznak”, s hogy „idegenbe vándorolt az összes bicikli”, ha „otthonunk a várakozás”, bármi megtörténhet még. S ha nem adjuk föl, akkor meg is fog történni.

A versek mintegy emlékező, képzelődő, magyarázkodó, gyötrődő beszéddé fordulnak át, a meg nem valósuló, eszményi párkapcsolat körül, ami a hiánnyal megvert létezés jelképévé növekedhet. A kudarc és remény közötti állapot, a neki-nekirontás, az egyszer csak mégis már-már monomániás követelése, egy sajátos szerelmi szemlélet érvényességének hirdetődik.

A kötet a lélek eleven életét érezteti, láttatja, a kétségbeesés határán, az érzékiség közjátékaival, a természet természetességének díszleteivel, kihívásaival és hitelesítő képességével. Az olvasó megkapja az esélyt, hogy beléphessen a monológok látszatra logikusan indázó útvesztőjébe, és elhiheti, hogy nem reménytelen a közepébe képzelni az androgin egység tökéletességét.” (Napkút Kiadó)

Villányi László 1953-ban született Győrben. Tanulmányait reál vonalon kezdte, 1971-ben érettségizett a Jedlik Ányos Gépipari technikumban. 1979-ben a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát népművelés-magyar szakon, majd végzettségének megfelelően népművelőként és tanárként dolgozott. 1990 óta a győri Műhely folyóirat főszerkesztője.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, irodalmi munkásságát számos díjjal ismerték már el: Radnóti-díj (1979), Déry Tibor Jutalom (1991), Soros-ösztöndíj (1990 és 1997), Győr művészetéért díj (1997), Év könyve-díj a Vivaldi naplójából c. kötetért (1998), Greve-díj (1999), Kormos István-díj (2000), József Attila-díj (2003), Zelk Zoltán-díj (2009), Szépíró Díj az Ámulat c. kötetért (2012), Párhuzamos kultúráért díj (2013), Győr-Moson-Sopron megyei Prima-díj (2013).

Kötetei időrendi sorrendben: Alázat (1990), Az alma íze (1994), Vivaldi naplójából (1997), A szabadkai villamos (1998), Egy másik élet (2000), időközben (2003), volna a szerelem (2006), valaki majd – ismeretlen költőnők versei (2008), mondja édesanyám (2009), Ámulat (2011), Győri idők (2013), Folyótól folyóig (2014), Kimméria (2014), egyszer csak (2016).

Fotók: Szabó Béla

Fotógaléria: Villányi László: egyszer csak

8 kép