2363

A klasszikus elektronikus zene

Az elektronikus zene – 1. rész

Ha ma azt mondjuk, elektronikus zene, teljesen más a jelentése, mint régen. Mindenki mást ért alatta, és ha az Interneten próbálunk tájékozódni, akkor is teljesen különböző meghatározásokat kapunk. Mindez azért, mert ez a zenei műfaj már régen túlnőtte önmagát, átalakult - változott a korral -, több irányban fejlődött tovább (alstílusok), és igen nagy befolyást gyakorolt a többi műfajra is (kevert stílusok).

Egyszóval: beszivárgott mindenhová, és ma már teljesen kikerülhetetlen, ha könnyűzenéről beszélünk. Ebben a sorozatban megpróbálok egy kis rendet teremteni a zűrzavarban, rendszerben szemlélni és egyértelművé tenni ennek a nagyon is divatos műfajnak az aspektusait.

Ma már az elektronikus zenét gyűjtőnévként használjuk minden olyan zenei alkotás vagy zeneipari termék számára, amelyben a hangok előállítása valamilyen elektronikus technikai eszköz segítségével történik, amennyiben ezek dominálnak a komponálásban vagy az előadásban. Ilyen eszköz például a szintetizátor, vagy egy PC hangkártyája. Az elektronikus vonal dominanciája természetesen nem zárja ki, hogy akusztikus hangszerek, sőt akár énekhangok is szerepeljenek az alkotásban. Az első ilyen jellegű próbálkozások a XIX. században történtek, de csak a hetvenes években kezdődött meg a széles körű kísérletezés a műfajban. Ma pedig a könnyűzene egyik uralkodó irányzata.

Igazi, klasszikus vagy hagyományos elektronikus zenének nevezem a hallgatásra (nem táncra) szánt, dallamos, de már nem csupán akusztikus elemeket tartalmazó műveket; ez volt jellemző a stílus kialakulásakor. Az ötvenes évek végén Tom Dissevelt és Dick Raaijmakers - művésznevén Kid Baltan elsőként készítettek elektronikus hangvételű, de populáris zenéket. A Song of the second Moon (1957) c. felvételük volt az első, amely széles körben ismert lett még itt Magyarországon is (igaz, hogy jóval később): a Delta című tudományos-ismeretterjesztő sorozat főcímzenéje volt évtizedeken át. Az első ismert együttes, amely egyértelműen elektronikus zenét játszott, a Kraftwerk volt (Autobahn, 1974), ők hozták be a könnyűzenébe a dobgépet és a vokódert (elektronikus beszéd szintetizátor automata). Szintén a hetvenes években tűnt fel a Tangerine Dream hosszú, instrumentális művekkel. Ők már akkor ambient (sok eltérő stílusú zene keveredése) jellegű zenét játszottak, amikor e fogalom még nem is létezett. Kezdetben még a krautrock (a pszichedelikus rock és az elektronika keveréke) és az  experimental (kísérleti zene) volt rájuk a jellemző, de később zenéjükben számottevővé vált a szintetizátorhangzás. Az Exit (1981) című albumukon megjelent Choronzon című számuk a legismertebb Magyarországon, ugyanis ez volt a Panoráma című műsor címzenéje. Ezen a lemezen található a legjobb daluk, a Remote viewing is. Egészen 1988-ig haladt a zenekar ezen a vonalon: hosszabb, progresszív konceptalbumokat készítettek, de aztán populárisabb vizekre eveztek, és az Optical Race-től kezdve már csak stílusukban hasonló, de koncepcionálisan nem összekapcsolódó, rövid, könnyebben emészthető dalokat raktak egy-egy korongra.

Elérkeztünk az igazán nagyokhoz, Vangelishez és Jean Michel Jarre-hoz. Mindketten a hetvenes években kezdtek elektronikus zenével foglalkozni, s mindkettőjük munkássága meghatározó a műfaj történetében. Vangelis Alpha-ja (1975) és Pulstar-ja (1976) már ebbe a kategóriába tartozik, ugyanúgy, mint a Spiral (1977) és a China (1979). Úgy tűnik, hogy a magyar televíziósok szeretik az ilyen jellegű dallamokat, mert a L’enfant című Vangelis-klasszikus volt a nyolcvanas években A Hét főcímzenéje. A görög zeneszerző a sok-sok filmzene mellett egy-egy albumban vissza-visszatért a klasszikus elektronikus zenéhez (ez persze nem jelenti azt, hogy nem alkalmazott időről időre technikai újításokat), ezt bizonyítja például a Direct (1988), mely szinte teljes egészében instrumentális, és az alaphangszerek még mindig a dobgép meg a szintetizátor.

Jean-Michael Jarre is experimental stílusban kezdett zenélni, de nem ért el különösebb sikereket. Aztán jött az Oxygene 1976-ban, amely robbant. Megismerte a nevét, valamint az elektronikus műfajt az egész világ. Ez az album zenei szerkezetével és hangszerelési formáival valóságos zenei forradalmat indított el a popzene történetében. 1978-ban megszületett a folytatás, az Équinoxe, mely hangszerelését tekintve igen hasonló az Oxygène-éhez; de a következő albuma már inkább az ambient zene felé hajlik. A későbbiek során azonban mindig visszatért a klasszikus elektronikus stílushoz, ezt bizonyítják a Rendez-Vous (1986), a Chronologie (1993) vagy az Oxygene 7-13 (1997). Ez utóbbi az utolsó ilyen jellegű lemeze, de ebben is fellelhetők már a trance (többféle elektronikus zene ötvözése) stílusjegyei is.

A klasszikus értelemben vett elektronikus zene a kilencvenes években háttérbe húzódott, átadta a színpadot az új és még újabb alstílusoknak, de teljes egészében soha nem szűnt meg, rétegzeneként él tovább a 21. században is.

 

tmoni

Forrás: wikipédia, Az igazi elektronikus zene 1-2 == regiujzenek.blogspot.hu

Fotó: A kép a http://www.everystockphoto.com szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A kép felhasználása a licenszfeltételek (http://creativecommons.org/licenses/by/2.5/) alapján forrásmegjelöléshez kötött. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével a következő linken található: http://surl.hu/5FHJdD

2014.01.03