1157

Az elmúlás melankóliája

Moziajánló: Én és Kaminski

Vannak filmek, amelyeket hibáik dacára is kedvelünk. Az Én és Kaminski ilyen, de ilyen volt már a Good Bye, Lenin! is. Jól fölvázolt alaphelyzet, remek szereposztás, alaposan végiggondolt eszköztár, s egy-egy épülésünkre szolgáló történet. Az egykori NDK és a német egyesítés abszurd elemekben bővelkedő filmes feldolgozása világsikert hozott a rendezőnek is, s a Tom Tykwerrel alapított X-Filme Creative Pool gyártó cégnek is. Wolfgang Becker tizenhárom év szünet után elkészült új játékfilmje a képzőművészeti és műkereskedelmi szcéna visszásságait mutatja be karikaturisztikusan.

A közepesen tehetséges, viszont irritálóan tenyérbemászó író, harmincas évei elején járó Sebastian Zöllner (Daniel Brühl) rádöbben: ha nem akar egész további életében a háttérben maradni, akkor záros határidőn belül nagyot kell dobnia. Bulvártémát keres, s az idős, csaknem elfeledett Manuel Kaminski (a szenzációs Jesper Christensen) ideális választásnak tűnik: a Mester „vak festő”-ként szerzett magának világhírnevet. Ellenállhatatlan humorú, elsőrendűen szcenírozott jelenetsorban – alighanem Woody Allen Zeligje nyomán, mert maga Woody is ott mosolyog a szkeccs végén – dokumentumfilmszerűen lepergeti magának Kaminski pályafutását. Kész is a terv: ír róla egy életrajzot, leleplezi, hogy a festő, Matisse egykori tanítványa, Picasso, Marinetti és a komplett Montparnasse közeli barátja nem is vak – meg is van a szenzáció.

Zöllnernek a „vén trotty” feltehetően közeli halálára is van forgatókönyve: ha úgy alakul, a nekrológban süti el a teóriáját, azzal megalapozza a nevét, utána meg azt ír Kaminskiról, amit nem szégyell. Gátlástalanul becsörtet az idős férfi világtól elzárt, svájci hegyek között megbúvó otthonába, ahol mindenkit sikerül maga ellen fordítania bénázással elegyes taplóságával. Az emberi nemtől, főleg annak művészettel foglalkozó egyedeitől réges-régen megcsömörlött Kaminski ifjonti, sikerre éhes önmagát látja balfék életrajzírójában, s a maga zsörtölődő módján számos alkalommal kimutatja a fiatalember iránti rokonszenvét, majd bizalmát. Amikor az indiszkrét Zöllner elárulja neki, hogy élete nagy szerelme, Therese (Geraldine Chaplin) még életben van, zsarnokoskodó lányát, Miriamot (Amira Casar) kijátszva útra indulnak – a Mester házikabátban –, hogy fölkeressék az asszonyt. Az út során Zöllner is őszintén megkedveli az öregurat, s választania kell: szenzációs biográfia és hírnév, vagy barátság és tisztelet.

A filmnek olyan lelke van, amelytől a hírnév-hiénák tovább vonyítanak ugyan, de az a Kaminskit réges-régen elfeledett, család- és életcentrikus Therese aprócska szalonjába nem hallatszik be. A művészeti szcénának sem hírneve, sem ádáz versenye nem férhet hozzá Kaminskihoz sem, aki vaksága dacára festett képeket visszavonultságában is, de nem kívánja megmutatni azokat senkinek (Zöllner persze megtalálja, el is lop belőlük kettőt).

Kaminski után, mondjuk-e, nem érdemes nyomoznunk, ugyanakkor a film számára megteremtett életműve figyelemreméltóan jó képek sorozatából áll. A nemzetközi műkereskedelem romlottsága, számító cinizmusa és sznobériája Becker számára termékeny nyersanyagnak bizonyult, amit jó kézzel, mesterien figurázott ki. Szerencsénkre nem hagyja nézőjét a hiénavilágban, hanem megmutatja, lehetséges a valódi szépség a magánéletben is, a művészetben is. A stáb nem csupán alapos, de termékenynek bizonyuló munkát fektetett a festmény- és dokumentatív szekvenciákba, melyek főcímtől főcímig húzódnak, fenntartva a néző érdeklődését az utolsó pillanatig.

A film egyszerre felületes és alapos, bumfordi és könnyed, érzelmes és kőkeményen kritikus, s mindezen ellentéteket leginkább a színészi játék egységesíti. Az ő érdemük az is, hogy a helyenként meglehetősen hosszúra sikeredett filmidő üresjáratait is megbocsátóan fogadjuk el. Jesper Christensen önmagában is elvinné a filmet, duettjük Geraldine Chaplinnel káprázatos, amit pompásan kontráz Brühl. S amikor egy mellékszerepben feltűnik az örök kedvenc Denis Lavant is, hátradőlhetünk: jó helyen vagyunk. Annak dacára is, hogy a road movie-résztől, az érzelmek képbe kerülését követően Becker alkotói fantáziája némiképp megcsappan: az addig pergő, sziporkázó cselekmény lelassul, öregessé válik.

A nézők jelentékeny részéhez hasonlóan a rendező-forgatókönyvíró is alighanem tisztában van azzal, hogy, fájdalom, de kutyából meglehetősen ritkán lesz szalonna, művészeti hiénával kicsi az esély a megbízható barátságra. Ám a jellemek fejlődnek, tulajdonképpen még az sem kizárt, hogy azon a módon, ahogyan Wolfgang Becker Daniel Kehlmann regénye nyomán (részlet a regényből itt olvasható) megírta és megrendezte. A rendezőben és a bennünk is rejlő igazságosztó tehát kapaszkodik a melodramatikus reménybe, hogy a hiéna majd ott legelészik a szép zöld füvön a barikákkal. Közvetlenül a farkasok mellett.

Ajánljuk:
• gátlástalan karrieristáknak
• festőknek
• újságíróknak
• animátoroknak

Nem ajánljuk:
• annak, aki nem kíván szembenézni az öregedéssel
• lelketlen műkereskedőknek
• árulóknak


Én és Kaminski
Ich und Kaminski
belga-német filmdráma, 124 perc, 2015, rendező, forgatókönyvíró: Wolfgang Becker, operatőr: Jürgen Jürges, zene: Lorenz Dangel, szereplők: Daniel Brühl, Jesper Christensen, Amira Casar, Geraldine Chaplin, Denis Lavant

Bemutató: 2016. április 21.
Forgalmazó: Cirko Film

Boronyák Rita
Forrás: mandarchiv.hu

2016.05.12