A farkas felfalja a nagymamát és Piroskát, majd a vadász szó szerint felboncolja az élő állatot, hogy „eleségét kiszabadítsa”, de hogy ne menjünk messzire, a gonosz királynő Hófehérkének a szívére pályázik, és ez esetben nem a leszboszi értelemben beszélek. A 4 évvel ezelőtti Hófehér és a vadász eme sötét tónusban próbálta újra elmesélni a jól ismert történetet, de végül Rupert Sanders filmje beváltatlan ígéret maradt, mert hiába volt magával ragadó a dark fantasy tónus, vagy a gonosz szerepében a filmet a hátán cipelő Charlize Theron, már a szereposztásnál körberöhögte mindenki a stábot: hogyan gondolták komolyan, mely szerint Tátott Szájú Bella gyönyörűbb Furiosánál. Ennek tetejébe a film egy erőltetett krisztusi párhuzammal messiásként igyekezett feltüntetni a fogkrémgyártók álmát, megfejelve az alkotás körüli – vélt vagy valós – botránnyal, melyben a címszereplő összeszűrte a levet az egyébként családos rendezővel, ezzel megannyi Alkonyat-rajongó álmát összetörve (nem mintha az a kapcsolat Pattinsonnal nem a marketing része lett volna). Így nem csoda, hogy a kifordított mese, ha bukni nem is bukott, az elvártak alatt teljesített. Ezek után mind a rendező, mind Ms. Stewart röpült, a helyükre pedig új direktor és két másik gyönyörű színésznő jött, kiegészülve Theron kisasszonnyal és Mr. Thorral, ami sok szempontból a folytatás javára vált.

De valóban folytatásról beszélünk? Mert ha a műfaji besorolást nézzük, az egyszeri mozinéző legalább annyira bajban lehet, mint X-Men: Az eljövendő múlt napjai esetében. A Vadász és a Jégkirálynő ugyanis egyszerre előzmény, folytatás, eredetsztori és spin-off – vagyis a cselekménye az előző rész előtt és után játszódik –, és bármily meglepő, mindegyikben helytáll. Korrektül. Ami az elsőfilmes Cedric Nicolas-Troyanhoz képest meglepően szép teljesítmény, ahogy a Universal mértéktartása is valahol példamutató. Nem próbálnak meg még nagyobb látvánnyal rákontrázni az elődre, mivel belátták, ha már folytatásra adják a fejüket, alacsonyabb bevételt kell maguknak pozícionálniuk, ami a hollywoodi filmipartól szokatlan és megsüvegelendő húzás, és emellett is képes újdonsággal szolgálni.

Ahelyett, hogy Hófehérke ezerszer lerágott történetét gördítené tovább, inkább a kevésbé ismert Hókirálynő sztorijába nyúl bele, kevésbé Disney-kompatibilis módon, és elkezdi a saját útját járni. És utóbbit tessék úgy érteni, hogy a film már-már alulról súrolja a 16-os karikát, de tegyük hozzá, hogy az első rész sem volt éppenséggel derűs mozi. És itt ütközik ki A Vadász és a Jégkirálynő egyik nagy hibája, hogy olyan, mint egy ígéretes, de még az identitását kereső tinédzser: számos potenciál van benne, de a kora nem engedi érvényesülni. Ha az alkotók mertek volna egy kicsit merészebbek lenni, akkor többet kaptunk volna, mint pár snittet a patakokban folyó vérről vagy elhulló testrészekről, egy-egy elejtett káromkodásról nem is beszélve. Bizony. Merthogy ilyen is van benne. A forgatókönyvre ugyanez igaz: jó ötlet volt Hemsworth Vadászát még jobban előtérbe hozni, aki most kevésbé emlékeztet Thorra azzal, hogy mert csibészesebb lenni, de az oldalára rendelt törpök kizárólag poénforrásként szolgálnak – és azokból is csak a fele talál be –, történeti funkciójuk nincs ama bizonyos tükör iránti hajszában, ami látványában A Gyűrűk Ura, de még inkább A hobbit filmeket juttatja eszünkbe.

Ezzel együtt sincs érdemi főszereplője a filmnek, amit viszont jelen esetben nem lehetne egyértelmű negatívumként felróni, inkább csak szokatlannak titulálni. Eme hangsúlyok közti eltolódás pedig a három grácián érhető tetten, akik egyértelműen a film (jég)szívét és lelkét jelképezik. A játékidő közepén Blunt tragikus Jégkirálynőjéről teljesen megfeledkezik a rendező, és inkább Chastain és Hemsworth kompániájára koncentrál, hogy aztán a fináléban ismét Elza Freya és a terminátrixként funkcionáló Ravenna kettőséé legyen a terep. A három karaktert pedig nemcsak a szépségük, hanem fájdalomtól megkérgesedett szívük is, amire feloldozás már nem nagyon adatik, a három tehetséges színésznő pedig meg is hálálja a bizalmat, Theronnal az élen, de Bluntnak jutott az igazán hálás szerep, míg Chastainnek inkább csak jól elkapott pillanatai.

Persze mindettől nem lesz sem okos, sem maradandó film A Vadász és a Jégkirálynő, hovatovább végtelenül kiszámítható is, de mellőzi is az olyan bántóan buta megoldásokat, mint az előző rész egyik pillanatról a másikra való harcos hercegnőjévé avanzsálása, tónusa pedig még mindig megkapó. Amíg nézed nem fáj, de amint legördül a stáblista, már éppúgy hidegen hagy, mint egy hűvös áprilisi fuvallat.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu