A 18. század utolsó negyedétől kezdve jelentettek meg röpiratokat, tanulmányokat, cikkeket a magyar nyelvű színjátszás érdekében és az állandó magyar színház felállításáért. 1790 és 1796 között működött Kelemen László vezetésével az első magyar hivatásos színtársulat, a Magyar Játékszíni Társaság. 1832-ig összesen három magyar színház nyílt meg közadakozásból, miközben Pesten, Budán és a vidéki városokban német színházak létesültek. A Pestre érkező, magyar nyelven játszó színtársulatok így vagy a német színházban, vagy alkalmi játszóhelyeken léptek fel.

A magyar színjátszás és a magyar nyelven játszó színház felépítésének fontosságát bizonyítja az is, hogy 1807-től kezdve az országgyűlés is folyamatosan foglalkozott – ugyan számottevő eredmény nélkül – a magyar játékszín ügyével. 1830-ban az országgyűlés állásfoglalását követően Pest vármegye közgyűlésén is tárgyalták a pesti állandó magyar színház ügyét. 1831 augusztusában hozták létre a nemzeti nyelv és színház ügyéért felelős választmányt, amelynek felkérésére írta meg Széchenyi a Magyar játékszínrül című röpiratát. Az 1830-as évek elején Pest már a magyar kulturális és közéletnek a központja volt. Erős társadalmi igény mutatkozott a magyar nyelvű színtársulatra és színházra, azonban az anyagi lehetőségek meglehetősen korlátozottnak bizonyultak.

Széchenyi röpirata szerkezetileg négy nagyobb egységre tagolható. Az első részben Széchenyi megfogalmazta, hogy milyen célból és milyen indítékból írta meg a művét, nevezetesen „Magyarországban a’ honi játékszínnek tartós életbe hozatása” és „A czél nem kevésb és semmi egyéb mint hazánkat a’ Játékszín kellemiben ’s hasznaiban részesíteni általában”.

Széchenyi a második részben csoportosította a sikertelenség okait (korábbi kezdeményezések során tapasztalt rendszertelenség, központ ki nem jelölése, „mindig elég fundus és tehetség nélkül kezdették el a’ dolgot”, az összegyűlt pénzek rossz kezelése, nem a megfelelő ember irányította a folyamatokat). Megfogalmazta a színházalapítás érdekében végrehajtandó feladatokat is (a színház helyének kijelölése, elegendő pénz összegyűjtése és annak kamatoztatása, gyakorlati ismeretekkel és jártassággal egyaránt rendelkező személy megbízása a vezetéssel és az irányítással).

Műve harmadik részében Széchenyi gyakorlati szempontból tekintette át a magyar játékszín megvalósításának lehetőségeit, az esetlegesen felmerülő nehézségeket, ezeknek a megoldási módjait. A korábbi tervekhez és elképzelésekhez képest Széchenyi elméleti és gyakorlati nézeteiben számos új elem megjelent: a részvénytársaság létrehozása, az építkezési tőke előre történő összegyűjtése, a fenntartási tőke biztosítása, a tőkeösszegek kamatoztatása, azon a személyek számának maximalizálása, akik a színház ügyét intézik. A szerző szavakba foglalta azt is, hogy mi a színház társadalmi funkciója, milyen legyen az új színház. Legyen alkalmas, ne nagy és fényes. „A nézők a játszók is kezdők, ezért … az első állandó színháznak nem egy visszarettentő fénypalotának, hanem egy magához vonzó szelid világú kis bájlaknak kellene lenni…”. Korabeli közösségi térként is elképzelte az új színházat, amely az előadások mellett társasági összejövetelek helyszíneként is szolgálhat.

Széchenyi röpirata negyedik részében a művében foglaltak ellen esetlegesen felmerülő ellenvéleményeket cáfolta meg. Javaslata, hogy a magyar színjátszás számára mindenképp önálló színházépületet építsenek, mivel egy esetleges német színházban történő állandó szereplés ellentétekhez vezetne. Megvédte több elképzelését is, valamint az író előre elnézést kért az esetleges keményebb fogalmazásért is.

Széchenyi elképzeléseinek megvalósulására egészen 1836. április 4-ig volt reális esély, az országgyűlésen aznap tárgyalták meg a tervezetét, azonban egy szavazat híján elbukott. Széchenyi így írt erről: „Színházi tervem eldült! Csak nem sírtam!”. A felső- és alsóház ingadozását az okozta, hogy az országgyűlési szavazás idején már épülőben volt Pest vármegye ideiglenes színháza. A Pesti Magyar Színház végül 1837. augusztus 2-án nyitotta meg kapuit. Azonban ez a színház „szinte mindenben az ellenkezőjét eszközölte annak, amit Széchenyi elméleti írásaiban bírált és elemzett, amiért társadalmi téren és közéleti szerepléseivel fellépett”.

Annak ellenére, hogy Széchenyi elképzelései nem valósultak meg, a Magyar játékszínrül című röpirata nagy jelentőségű írás, mivel a közvélemény ezen mű miatt újra fellelkesült, valamint a színházépítést támogató íróknak és tudósoknak is állást kellett foglalniuk. Pest vármegyét, valamint az országgyűlésen a vármegyék képviselőit is tettre sarkallta. Széchenyi ezzel az írásával kísérletet tett a közgondolkodás megváltoztatására, remélte, hogy a pozitív reformtervei megvalósulhatnak egy nagyobb koncepció részeként, amelynek eredménye egy olyan kőszínház felépítése, ahol végre teret kaphat, és megerősödhet a magyar nyelvű színjátszás.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom:
Széchenyi István: Magyar játékszínrül Budapest : Állami Könyvterjesztő Vállalat, 1984; Magyar színháztörténet, 1790-1873