Bár ezekből ténylegesen ritkán volt mindegyik egy időben magyar kézen, afelől nem lehet kétség, hogy a magyar állam a térség meghatározó birodalma volt, amelynek katonai erejét minden szomszédja rettegte. De hát a történelem is olyan, mint a boksz: mindenkinél van erősebb.

A XIII. század elején Magyarországtól messze keletre egy új sztyeppei szuperhatalom épült ki, amely a lovasnomád birodalmakra jellemző módon elképesztő tempóban gyűrte maga alá mind a testvérnépeit, mind a határain lévő államokat. A Mongol Birodalom Dzsingisz kán vezetésével az utolsó nagy nomádállam volt, amely talán a leghatalmasabb minden ilyen között (szkíták, hunok, avarok, türkök, stb.) A magyarok által tatárnak nevezett mongolok első hódító serege az 1220-as években száguldott végig Európa keleti részén Szübötej bagatur irányításával, legyőzve az alán, kun és orosz seregeket, hogy aztán káoszt hagyva maguk után el is tűnjenek azzal a hirtelenséggel, amellyel érkeztek a Kaukázus felől. Az 1230-as évek végén aztán megindult az új mongol offenzíva, ekkor már a tényleges keresztény Európa ellen. A Batu herceg (akit a veterán Szübötej segített) vezette haderő előbb elsöpörte a volgai bolgár államot (és annak baskíriai magyar szövetségeseit), majd az orosz fejedelemségeket hódította meg, 1240 telén teljesen eltörölte a föld színéről Kijevet, és 1241 első hónapjaira megközelítette a magyar határt.

IV. Béla idejében értesült a közeledő veszélyről, és egyáltalán nem becsülte alá azt. Az 1241-et megelőző politikája részben éppen ennek volt betudható: a kunok behívása, a királyi hatalom megerősítése ezt a célt szolgálta. A közhiedelemmel ellentétben Muhinál igen nagy hadsereg volt jelen, nem igaz az a – főleg 1989 előtt hangoztatott – tétel, hogy a magyar nemesség és főpapság távolmaradásával tüntetett volna. Ha ez igaz lenne, akkor aligha esett volna el a döntő csatában Kálmán herceg (később halt bele sérüléseibe) mellett mindkét magyar érsek, négy püspök, a nádor, az országbíró, a tárnokmester, az alkancellár, a horvát bán… Azaz gyakorlatilag az egész magyar államapparátus vezérkara. A történészek a magyar haderő nagyságát képtelenek pontosan megállapítani, de ez középkori csaták esetében nem is egyszerű. Annyi tény, hogy a mongolpárti források igen nagynak, jól felszereltnek és bátran harcoló seregnek írják le. IV. Béla hada B. Szabó János szerint 20 ezer fő körül mozoghatott, amely ugyan nem tűnik soknak, ám ha belegondolunk, hogy az angolok serege 1415-ben Agincourtnál mindössze 6-7 ezer fő lehetett, akkor mérhetjük fel igazából a szám értékét. Nem mellesleg a korabeli Európában összesen talán két állam volt képes ekkora létszámú sereget kiállítani, Franciaország és a Német-Római Birodalom.

A magyar haderő 1241 áprilisában elérte a Sajó folyót Muhi község közelében, és itt megerősített tábort vert, melyet szekerekkel vett körül. Rögtön meg kell említeni, hogy a közhiedelemmel ellentétben a szekérvár nem ostobaság. A sztyeppei harcászatban (kunok, tatárok) is gyakran bevett módszer volt, hogy a könnyűlovas ellenség zaklatása ellen stabil védekezési pontot alakítanak ki, ahonnan lehet támadni, vagy ahova szükség esetén vissza lehet vonulni. A magyar vereséget nem a szekérvár okozta, sőt a források közül igazából egyetlen állítja csak a szekérvár létezését (és ő, Spalatói Tamás nem is volt jelen a csatában!), így az se biztos, hogy valóban állt ott ilyen, bár az ütközet menete alapján feltehető, hogy tényleg volt. 1241. április 11-én este a magyar táborba szökevény tatár katonák (valójában „etnikailag” oroszok) érkeztek, akik elárulták, hogy a tatár sereg éppen most kel át a Sajón a közeli hídnál. A hírt hallva a királyi haditanács ellenlépésekről intézkedett, és a király öccsét, a vitéz Kálmán herceget, valamint Ugrin kalocsai érseket – aki papsága mellett rutinos katona volt, s már 1217-ben részt vett II. András keresztes hadjáratában a Szentföldön – küldte ki válogatott csapatokkal, hogy ezt megakadályozzák.

Az érsekék éjfél körül érkeztek a hídon, amelyen már valóban özönlöttek át a mongolok. A herceg és Ugrin lendületből támadott, így az erre nem számító mongolokat sokkszerűen érte a magyar lovasok rohama. A tatárok már átkelt részét levágták, vagy a folyóba szorították, a hidat pedig visszafoglalták, jelentős veszteséget okozva az ellenségnek. A többi tatár visszahúzódott, de nem ment messzire. Mindenesetre a csata jól indult a magyarok számára, Ugrint és Kálmánt ünnepelve fogadták a táborban, mikor visszatértek.

A vereség megviselte Batu idegrendszerét is, elvesztette egyik vezérét, Bakatut, és 30 vértes testőre is a hídnál lelte halálát. Batu mongol források szerint ekkor a visszavonulást fontolgatta. A kiváló mongol hadvezetés, Szübötejjel az élen azonban végül új tervet dolgozott ki, amely több pontot határozott meg a Sajón való új átkelési kísérlethez: egyet ismét a hídnál, egyet északra egy gázlónál, egyet pedig a magyar tábortól délre, tutajokon. Ezúttal biztosra mentek. A híd magyar helyőrségének leküzdéséhez 7 kővetőt vontak előre, majd Batu csapatai ezek fedezetében átjutottak a túlpartra, és körülvették a magyar tábort. Spalatói Tamás azt állítja, hogy miközben a tatárok már a tábort támadták, a magyar előkelők a hajukat fésülgették, karpereceiket csatolgatták. Aligha hihető (Tamás esperes főhősei mindig szlavónok, dalmátok és horvátok, nem szerette a magyarokat!), de természetesen 1989 előtt általánosan idézett toposz volt, mert ideológiailag hasznosnak tűnt.

A mongol sereg átkelése ezúttal sikerrel járt, és a magyar hadakat a táborukba szorították vissza, ahonnan már nem is voltak képesek kitörni és csatarendbe állni. Az összecsapás egész nap tartott 12-én, melyet Szübötej délen átkelő csapata döntött végül el. Az ütközet keménységére jellemző, hogy mongol források szerint ez volt a valaha megvívott legkeményebb csatájuk, sőt későbbi követek jelentéseiből tudjuk, hogy Mongóliában külön temetőjük volt a magyar földön elesett harcosoknak! A magyar hadsereg szinte teljesen megsemmisült, ugyanakkor ez nem volt az ország teljes hadereje, annak legfeljebb harmadát tette ki, így a borzalmas vereség ellenére az ország nem maradt teljesen védtelen. Az viszont biztossá lett, hogy a mongolokat nem mezei csatában kell legyőzni, erre még nagyon sokáig senki nem volt képes a világon… A magyar vereség oka nem a belső meghasonlás, nem a nemesség puhánysága volt, hanem az, hogy a világ legerősebb, legjobban felszerelt és legtapasztaltabb hadseregével néztek farkasszemet, amely számbelileg is túlsúlyban volt.

IV. Béla ráadásul bátor és önfeláldozó lovagjainak köszönhetően megmenekült, márpedig a mongolok szokása volt elpusztítani az ellenséges országok vezetőit, ezzel is gyengítve azok ellenállási képességét. Ennek is köszönhető, hogy a mongolok 1242-es kivonulása után a Magyar Királyság nagyon gyorsan életre kapott, és a rendkívül szívós, fantáziadús és nagy munkabírású – ám sajnos szerencsétlen hadvezér – Béla király vezetésével megkezdődött az ország újjáépítése. Ennek sikerét jelzi, hogy 1254-re a magyar király titulusai közé a korábbiak mellé felkerült a stájer hercegi cím. Mintha a Tatárjárás meg sem történt volna, a középkori Magyar Királyság továbbra is nagyhatalom maradt, és az volt még akkor is, amikor a Mongol Birodalom már nem is létezett.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: B. Szabó János: A tatárjárás. Bp.: Corvina, 2007

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.