– Oké. Kellene valami tuti kasszasiker franchise az elkövetkezendő évekre, mert nem tudom, hogy ez hogy lesz a továbbiakban. Harry Potter esetében kifogytunk a könyvekből, Rowling asszonyság pedig nem hajlandó folytatni a sztorit egyelőre, a Hobbitra is csak három évig építhetünk, ez a Nolan-fiú pedig lezártnak tekinti a Batman-sztoriját. Van nálunk más képregény jog is rajta meg Supermanen kívül?
– A DC összes.
– Az összes?
– Igen, uram.
– És mit adaptáltunk eddig belőlük Batmanen és Supermanen kívül?
– Hát… például tavaly a Zöld Lámpást!
– Jézusom! (keresztet vet) Ne is mondja! Van valami más talonban?
– Jövőre jövünk Az Acélemberrel, uram. Tudja, az újragondolt Superman film. Abban Nolan is közreműködik és Zack Snyder rendezi.
– Snyder? Nem ő rendezte legutóbb azt a Rum Puncs nevű marhaságot?
– Sucker Punch, uram! De a 300 és a Watchmen is az ő keze munkáját dicséri.
– Tényleg! Azok jól hoztak a konyhára?
– Elégségesen, de a kritikák szerették, és egy Nolannel a fedélzeten tuti siker. Erre már megalapozhatnánk a mi képregényes univerzumunkat Flash-sel, Wonder Womannel, meg a többiekkel.
– Remek, remek. De egy kicsit gyorsítsuk fel a folyamatot, mert annak ellenére le vagyunk maradva, hogy a Marvel továbbra sem birtokolja sem az X-Meneket, sem pedig Pókembert. Előbb jöjjenek a csapatépítő filmek, ha Supermant letudtuk, aztán majd később ráérünk a karaktereket külön is bemutatni. Majd kommunikáljuk azt a külvilág felé, hogy így sokkal jobb, mintha őket másolnánk. A Zöld Lámpás-féle humort pedig mellőzzük. Ryan Reynolds karrierjét is garantáltan egy életre tönkretette.
– A DC-s TV sorozatokkal mi lesz, uram?
– Mi lenne? A TV úgyse izgat különösebben senkit se. Ez az Acélember pedig tuti siker lesz.

Tudjuk, hogy nem így lett, és a csorbát most sem sikerült kiköszörülni. Tulajdonképpen Az Acélember legfőbb problémája az volt három éve, hogy két fenékkel próbált megülni egyetlen lovat. Igyekezett egy idejétmúlt szuperhőst reálisan ábrázolni (á la Nolan), és közben kielégíteni a pusztításpornóra éhes közönséget. És noha elsőre rettentő mód megragadott, átéreztem a finálé súlyát, és a városrombolást sem éreztem öncélúnak, azóta jócskán megkopott a fénye a szememben, és kiütköztek a hibái, alapvetően főszereplője identitáskeresése, valamint Snyder sokszor valóban lendületes, fajsúlyos akciói (a smallville-i zúzás zseniális) mind a mai napig szerethető alkotássá teszik a számomra, minden hibájával együtt. Snyderék igyekeztek tanulni ezekből a hibákból, de ahhoz továbbra sem elég jó vagy intelligens rendező, hogy ne kövessen el ennek tetejébe 20 másikat.

Az Acélemberben Snyder nagyon ügyesen maga mögött hagyta a rá jellemző lassításokat és pózolásokat, de mégis magán viselte a „látnoki erejű rendező” (kackac) kézjegyeit. A probléma leginkább David S. Goyer logikai bakugrásoktól hemzsegő szkriptjével volt, és sajnos a folytatás inkább Goyer, mint Chris Terrio írását tükrözi, ahogy a rendező is visszatért a védjegyeihez, miközben megpróbálták továbbgondolni az elődöt, és kijavítani annak hibáit. Míg azonban a történet továbbgördítése hellyel-közzel sikerült, a hibák csak hatványozódtak.

Pedig a felütés (ha nem is hibátlan), de valóban érzelmes és drámai, tökéletesen megragadva a szeptember 11-i nemzeti poszttraumatikus stresszt, valamint indokolva Batman és ezáltal Bruce Wayne haragját. A Batman Superman ellen legfőbb aduásza kétségtelenül Ben Affleck. Hogy ő az eddigi legjobb a szerepben? Közel sem, de hogy a legdühösebb, leginkább kiégett, az biztos, és ez piszkosul jól áll a Sötét Lovagnak. Horrorba illő vadászatai a bűnözőkre, könyörtelen igazságosztásait látva máris sírva könyörgünk egy Affleck által rendezett önálló mozifilmért, ugyanis a karakter egyértelműen szólóban az igazi, még ha jelen mozi inkább az ő filmje, ezzel háttérbe szorítva az ezúttal sokkal szürkébb Supermant a kék sarokban. Bruce Wayne-ként már valamivel haloványabb, de kettősük Jeremy Irons szintén cinikus, mégis a józanságot képviselő Alfredjával egyenesen briliáns.

A két fél – nem is olyan nagyot durranó – összecsapásáig mindkét oldalról korrekt indokok vezetnek, mégis súlytalan a mérkőzés. A Warner ugyanis ugyanazt csinálja, mint két éve A csodálatos Pókember 2-vel a Sony: nyög az univerzumépítés kényszere alatt. Előre utalások a leendő Liga-mozira, kényszerű felbukkanások, minden második percben egy-egy easter egg, nem is beszélve a most flashbackek helyett túltolt álomjelenetekről, miközben pont a karakterek érdemi szerethetőségéről, azok felépítéséről feledkezik meg. Wonder Woman szereplése a történet szempontjából teljesen indokolatlan, egyedül a forgatókönyvírók és a producerek kénye kedve miatt van benne, pedig Gal Gadot abban a pár percben nem is rossz. Jesse Eisenberg viszont amilyen jól indul, annyira katasztrofálisan ér be a célegyenesbe: Lex Luthorja kizárólag metaforákban képes beszélni, motivációi pedig teljesen kidolgozatlanok és érthetetlenek, hiába ad a színész a tőle elválaszthatatlan Zuckerberg-klónnak egy hátborzongató tónust.

A Batman Superman ellen egy igazi blockbuster monstrum, hangos és látványos, ami számtalan remek pillanatot és ígéretes karaktert tudhat magáénak, és igyekszik több lenni, mint ami, de hiányzik belőle az érdemi szív és lélek – ezt legalább Peter Parker magáénak tudhatta –, ahogy a szakértő rendezés és forgatókönyv is. Túl sokat markol, mégis keveset fog, hiába igyekszik óraműpontossággal kiszámolni, hogy mindenki megkapja a maga jelenetét, a rajongás – merthogy az is jócskán van benne, nem csupán a dollár százmilliók – pedig nem helyettesíti a szakértelmet, a történetmesélés eleganciájának a hiányát. Persze két ilyen ikonikus karakter összecsapása ettől még a nagyvászonért kiált, és vétek lenne kihagyni, de az alapok ettől még gyenge lábakon állnak ahhoz, hogy egy érdemi univerzumot elhordjanak a vállukon. A Marvel továbbra is hátradőlhet, avagy hogy egy klasszikust idézzek: „Feltöretlen tojásokból nem süthetünk rántottát.”

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu