1399

Adni nagyobb öröm, mint kapni

Interjú Berkes Kálmánnal

Berkes Kálmán Liszt-díjas klarinétművész-karmester, a Győri Filharmonikus Zenekar művészeti vezetője 2016. március 15-én Magyarország Érdemes Művésze díjban részesült. Ez a nagyszerű elismerés adta az alkalmat, hogy hivatásáról és terveiről kérdezzük a győri komolyzenei élet kiemelkedő személyiségét.

Berkes Kálmán a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett klarinétművész diplomát. Vezénylést Ferencsik Jánostól és Giuseppe Patanétól tanult. 1972-1992 között a Magyar Állami Operaház, a Filharmóniai Társaság Zenekara és a Budapesti Fesztiválzenekar első klarinétosa, 1973-1983 között a Budapesti Kamaraegyüttes tagja. 1982-ben alapítója és művészeti vezetője a Budapesti Fúvósegyüttesnek, 1988-1992 között a magyar Virtuózok Kamarazenekar karmestere. Mesterkurzusokat tartott az Egyesült Államokban, Kanadában, Angliában, Hollandiában és Finnországban. 1992-től a tokiói Musashino Zeneakadémia vendégprofesszora és a szimfonikus zenekar vezető karmestere. 2004 őszétől 2006 decemberéig a Nemzeti Filharmonikusok állandó vendégkarmestere. Rendszeresen koncertezik Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Ázsiában, Japánban. Partnerei közül kiemelhető: Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Jandó Jenő, Perényi Miklós, Maurice André, James Galway, a Takács- és a Keller Kvartett. 1995-ben Pauk Györggyel és Jandó Jenővel közösen elnyerte a Grammy-díj aranyérmét. 2009. április 1. óta a Győri Filharmonikus Zenekar művészeti vezetője.

Életútja nagyon gazdag. Budapestről indult, és sokfelé koncertezett a nagyvilágban. Hetedik éve a Győri Filharmonikus Zenekar művészeti vezetője. Miért kötelezte el magát Győrrel?

Őszintén szólva, ha húsz évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy én Győrben fogok élni, akkor valószínűleg kinevettem volna. Bár az is igaz, ha azt mondták volna, hogy Tokióban fogok élni, azt sem hittem volna el, pedig aztán mégis megtörtént. Bármennyire sajnálom, de igaz, hogy számomra csak Budapest létezett, zenei értelemben is. El nem tudtam képzelni, hogy én vidéken éljek. De meg kell, hogy mondjam, teljesen megváltozott a véleményem. Sőt sokkal jobban érzem magam Győrben, mint a fővárosban. Egyrészt tisztább hely, és sokkal barátságosabbak az emberek. Mivel kisebb a város, állandóan ismerősökkel találkozom. Teljesen más a hangulata. Nagyon szeretem Győrt, ami egyre csak szépül és fejlődik. Harmadrészt itt van a zenekar, amelyről nem gondoltam, hogy ilyen hihetetlen fejlődési utat képes bejárni. Ezért amikor az Érdemes Művész díjat megkaptam, akkor az volt az első, amit elmondtam, hogy egy karmester zenekar nélkül semmit nem ér. Én dirigálhatok bárhogyan, ha ők nem csinálják meg, amit kérek. Tehát úgy gondolom, hogy az elismerés legalább annyira szól a győri zenekarnak, mint nekem.

Persze, mivel maximalista vagyok, nem biztos, hogy mindenki szeret velem dolgozni. De én nem tudom másként csinálni. Több együttest vezettem már. Volt egy fúvósötös, amellyel nemzetközi díjakat nyertünk. A Budapesti Fúvósegyüttessel pedig húsz év alatt a világ legnagyobb koncerttermeibe kaptunk meghívást. A magyar Virtuózok Kamarazenekarnak négy évig voltam a karmestere. Japánban 24 év óta vezetem a Zeneakadémia zenekarát, ahol szintén csodás fejlődést élhettünk meg. Az együttes eredetileg elég gyenge volt, de a közös munkának köszönhetően a hét tokiói zeneakadémia közül a legjobb zenekarrá vált. Kamarazenészként is nagyon sok díjat kaptam, többek között a Grammy-díj aranyérmét.

Amit azonban még egyszer hangsúlyozni szeretnék, hogy a mostani elismerés a győri zenekarnak is szól. Én minden egyes tagját művésznek tartom, és erre igyekszem is emlékeztetni őket. Úgy gondolom, mindenkinek a szerepe nagyon fontos az együttesben. És mindenki meglepett már, mert ha valaki szépen játssza el a szólóját, egy fuvolista vagy egy kürtös, az számomra ajándék. De a hegedűsöktől, a brácsásoktól, a bőgősöktől is kaptam már ilyen ajándékot.

Mit jelent az életében az Érdemes Művész díj?

Pályafutásom során több, mint kétezer kritikát kaptam, melyek közül, azt hiszem, öt volt negatív. Azokat meg is tartottam. A többit édesanyám őrizgette. De természetesen az ember minden elismerésnek örül. Én ezt úgy értelmezem, hogy érdemes dolgoznom, érdemes folytatnom, amit eddig csináltam.

Első diplomáját klarinétművészként szerezte. Mit változtat ez karmesteri munkáján?

Hároméves korom óta én mindig karmester szerettem volna lenni. A klarinét úgy jött az életembe, hogy apám, aki szintén zenész volt, azt mondta, ha jó karmester akarsz lenni, akkor tanulj meg legalább egy fúvós és egy vonós hangszert. Ezek teszik ki a zenekar 95 százalékát.

Nagyon érdekes, hogy mi az, ami más a zenész és a karmester munkájában. A színész-rendező vagy a játékos-edző munkájához hasonlítanám a feladatomat. Ott vagyok a „pályán”, de hangot nem hozok létre, hanem irányító szerepet töltök be. A pálca csak akkor szólal meg, ha valamit nagyon elrontok, és összevissza játszanak. Ilyen szerencsére nagyon ritkán fordul elő. A zenekarból kilépve könnyebb dirigálni, mert az ember belülről is ismeri a szituációt. Ferencsik János, akitől tanultam, azt mondta, hogy azt öt perc alatt meg tudom tanítani magának, hogyan üsse az egyet és a kettőt, de hogy hogyan próbáljon a zenészekkel, azt nem. Ez egy olyan képesség, amelyhez nagyon sok minden kell.

Kell egy ritmikai adottság, egy valamennyire jó kéz, de ez a legkevésbé fontos. Pedagógiai érzékre van szükség, empátia nélkül lehetetlen vezetni a zenekart. Például a győri együttesben is rengeteg hölgy van. A nőnek el kell vinnie a gyereket az iskolába, és érte kell menni. Ha a gyerek beteg, az is az ő gondja, ha a férj ideges, mert nem találja a zokniját, az is. Főzni, mosogatni kell, de utána jelenjen meg csinosan, mert az is fontos. Nagyon becsülöm a nőket mindezért, és úgy gondolom, sokkal nehezebb a helyzetük, mint nekünk, férfiaknak. Egy jó karmesternek el kell tudnia fogadni, hogy egyszer-egyszer valaki nem úgy húz, mert éppen valami nehézsége van. Persze, ha valaki hosszútávon csinálja ezt, az teljesen más dolog.

Alapvető lenne, hogy ne abból induljon ki az ember, hogy saját magamnak legyen jó. Hanem azt kellene szem előtt tartani, hogy a csapatomnak, a környezetemnek legyen jó. Adni fontos, és nem kapni. Ezt az élet minden területére érvényesnek tartom.

Mit tekint a zenész hivatásának?

Adni a közönségnek, de ez csak úgy lehetséges, ha én magam is élvezem, amit csinálok. Adni sokkal nagyobb öröm, mint kapni. Ezért el szoktam menni fellépni ingyen is, ha arról van szó. Szoktak is emiatt kritizálni, de úgy gondolom, hogy amim van, azt tovább kell adnom. Ha az ember teheti, akkor adjon.

Egy zenésznek nagyon fontos a tehetség, de ez önmagában még nem elegendő. Az a fontos, amit a tehetségéből ki tud hozni. Ilyen szempontból nem vagyok teljesen elégedett magammal. Félreértés ne essék, nagyon boldog vagyok azzal, amit elértem, de úgy gondolom, hogy még többet kellett volna dolgozzak azzal a tehetséggel, amit kaptam a Jóistentől.

Egy karmesternek tudnia kell, hogy ha azt mondja: az én Beethovenem, akkor igen nagy tévedésben van, mert a legjobb esetben is: a mi Beethovenünk – vagyis a zenekari tagoké és az enyém. A karmester feladata, hogy segítse a jobb előadás létrehozását. A próbákon szigorúnak kell lenni, de nem szabad igazságtalanul és legfőképpen megalázóan bánni a zenészekkel. Én azt szeretném elérni, és akkor lennék nagyon boldog, ha a Győri Filharmonikus Zenekar tagjai úgy zenélnének, hogy mindig örömüket lelnék benne. A hallgatóság észreveszi ezt. És a győri közönség, úgy tűnik, nagyon vevő arra, amit csinálunk, mert a hét év alatt megsokszoroztuk a bérletesek számát.

Művészeti vezetőként milyen lehetőségeket lát a zenekarban, milyen terveik vannak?

Már az elmúlt éveket végignézve látni lehet, hogy milyen nevekkel játszottunk együtt. Kezdődött Ennio Morriconéval, azután Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Perényi Miklós, Baráti Kristóf, Gilbert Varga, Kobayashi Ken-Ichiro és José Cura, akik most jönnek majd el újra. Csupa világsztár, és még sorolhatnánk a legnagyszerűbb énekeseket is. Mindebből látszik, hogy egy olyan nívó kezdett kialakulni az évek alatt, amiért a közönség nagyon hálás.

A terveket Fűke Géza igazgatóval és Ősz Gábor igazgatóhelyettessel együtt alkotjuk meg, akiknek kiváló ötleteik vannak, és a szervezés is az ő kezükben van. De az, hogy mi elértünk valamit, abban minden dolgozónk munkája benne van, a portástól a titkárnőkig és természetesen a zenekari tagokig. Mindenekelőtt pedig köszönhető fenntartónknak, Győr Megyei Jogú Város önkormányzatának és fő szponzorunknak, az Audi Hungária Motor Kft-nek.

Az elképzelések szerint továbbra is világsztárokkal szeretnénk együtt koncertezni. Nagyon fontos közeli terv, hogy április végén megyünk Japánba. Ebben az a hatalmas dolog, hogy egy olyan rangos fesztiválon fogunk szerepelni Niigatában és Tokióban, amelyet a japán kormány is támogat. A cél a komolyzene népszerűsítése. Ez egy nagyon ismert fesztivál, La Folle Journée a neve, ahol nagyon magas színvonalon kell teljesíteni. Azért is, mert a rendezvény szervezője a Kajimoto Concert Management. Ők szervezik le a legnagyobb zenekarok fellépéseit Japánban. Ha velük hosszú távú kapcsolatot tudnánk kialakítani, az óriási sikernek számítana. Van rá esély, de borzasztó nehéz a feladat, mert több, mint húsz darabot kell eljátszanunk ott, és abból jó pár új.

A japánoknak egészen különleges a kapcsolata a zenével. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?

Volt egy nagyszerű barátom, sajnos már nem él. Fülöp Viktornak hívták, a győriek jól ismerik, hiszen Markó Ivánnál ő volt az egyik sztár. Számomra a legnagyobb művész volt, akivel valaha találkoztam. Pedig közvetlen közelről láthattam Sztravinszkijt, Brittent, Kodályt és más világhírű művészeket, mégis Fülöp Viktor maradt a szememben a legnagyobb. És hozzá kapcsolódik a válaszom is. Mert amikor első alkalommal, néhány hónapos kint tartózkodásom után hazajöttem Japánból, és meséltem neki, hogy mennyi mindent nem tudnak odakint a zenéről, ő mérgesen rám nézett, és azt mondta: És te mit tudsz az ő kultúrájukról? Ebben van a válaszom lényege. A japánok borzasztóan érdeklődnek az európai kultúra és azon belül leginkább a klasszikus zene iránt. Van is hozzá nagyszerű adottságuk. A hangszeres tudásuk egyszerűen briliáns. Amit a Musashino Zeneakadémia tanáraként tapasztaltam, hogy legfőképpen az odaadásuk emeli őket nagyon nagy magasságokba. Lehet, hogy mi magyarok fantáziadúsabban gondolkodunk a klasszikus zenében, hiszen ez európai műfaj. De ha a japánok kapnak segítséget egy jó zenésztől, aki ki tudja nyitni a személyiségüket, akkor csodákra képesek.

Épp ez a nyitottság azonban a legnehezebb. Egy tanárom azt mondta, hogy amikor a színpadra lépünk, meztelenebbek vagyunk, mint ha konkrétan ruha nélkül állnánk ott. Hiszen az eljátszott művek soha nem a hétköznapokról szólnak, hanem szerelemről, bánatról, örömről, diadalról, halálról. És a zene ott kezd mesélni, ahol a szavak elfogynak. A zenész megmutatja, hogy milyen az, amikor ő szerelmes, ezt az érzelmet fejezi ki egy hegedű- vagy klarinéthanggal. És amikor az ember meglátja, hogy a játékával könnyet csal ki valakinek a szeméből, akkor rádöbben, hogy a művészetben sem szabad soha hazudni. Ha igazán jól akarok játszani, akkor igaz érzelmet kell kifejeznem. És ez nagyon nehéz. Estéről estére különösen. Ezért nem szabad túl sokat vállalni. Én ezért is mentem el Japánba, mert akkor nagyon magasan ívelt a karrierem, és féltem, hogy rutinná válik. Ezt pedig semmiképpen nem akartam.

Elmesélek egy esetet. Húszévesen kerültem be az Operaházba klarinétművészként. A Toscát játszottuk. Van egy rész, mielőtt Cavaradossit kivégzik, ez az úgynevezett Levél-ária, amikor a szerelmétől és az élettől búcsúzik. Amikor ezt először elfújtam, Pongrácz Péter kiváló oboaművész kollégám, aki később dékán volt a Zeneakadémián, hátrafordult, és azt mondta: Nagyon szépen játszottál, kár, hogy semmi köze nem volt ahhoz, amiről szól ez a zene. Pedig én mindent megpróbáltam, hogy tökéletes legyen. Rákérdeztem, hogy miért, és ő azt mondta, mert nem volt benne az a tudat és érzet, hogy egy óra múlva meghalsz. Húszévesen a halállal az ember nem nagyon találkozik. Nekem viszont sajnos volt erre alkalmam, mert édesapám tizenhat éves koromban meghalt. Ezért élt bennem egy élmény, tudtam konkrétan, mi az a halál. Már nagyon beteg volt, amikor egy zenei versenyen kellett szerepelnem. Aznap reggel annyit hallottam, hogy édesanyám zokogva beszél a kórházzal. Mondtam, hogy be szeretnék menni édesapámhoz, de ő azt üzente, hogy nem mehetek, csak a verseny után, hogy tanuljam meg egy életre, mi a színpad és mi az élet. Nehéz lecke volt. Pontosan akkor álltam színpadon, amikor ő meghalt. Utána berohantam a kórházba, de már elkéstem.

Ezt az érzést soha nem felejtettem el. Erre gondoltam, amikor legközelebb a Toscában azt a bizonyos klarinétszólót játszottam. És emlékszem, hogy amikor Pongrácz Péter hátrafordult, csurgott a könnye. Ez volt az egyik legkiemeltebb alkalom, amikor megértettem, hogy mit jelent a zene hatalma. Tudok vele boldogságot adni, mondjuk egy Mozart darabbal, és tudok olyan érzelmeket felkelteni, amire csak a komolyzene képes. Ezért nagy szívfájdalmam, hogy ennek a csodálatos műfajnak világviszonylatban egyre szűkül a közönsége. Bár hála istennek, Győrben épp fordítva van, mert egyre többen jönnek a koncertjeinkre.

Visszatérve a terveinkhez, a jövőben szeretnénk jobban bekerülni az európai zenei életbe. Ennek az első lépéseit már meg is tettük. Hiszen rendszeresen járunk ki Ausztriába és Németországba.

Mit üzenne egy most induló fiatal zenésznek?

Sok üzenet lenne. Az egyik, hogy ha megtaláltunk egy jó tanárt, akkor azt nem érdemes lecserélni. Ha van egy út, amin elindultam, és az igaz út, akkor arról nem szabad letérni. Akkor sem, ha átmenetileg esetleg nem olyan sikeres. A pénzzel kapcsolatban csak annyit, hogy először hosszasan bizonyítanunk kell, és csak utána lehet benyújtani a számlát. Egyébként soha nem tudtam megérteni azokat, akik csak a pénzzel foglalkoznak. Nekem is volt olyan időszakom, amikor zsíros kenyeret ettünk a haverokkal, jó zenész kollégáimmal, és fröccsöt ittunk, mert az volt az olcsóbb, de soha nem éreztem magamat szegénynek. És akkor is elmentem ingyen játszani, pedig akkor tényleg nem volt pénzem.

Tehát én azt üzenném a fiatal zenészeknek, hogy tartsanak ki az igaz útjuk mellett, és a tehetségüket próbálják meg a lehető legjobban kibontakoztatni. Azt javaslom, hogy imádják a munkájukat, hiszen óriási dolog, hogy olyasmit csinálhatunk, ami mindennap más. És minden nap tudunk adni valamit a közönségnek és a kollégánknak egy szép játékkal. És ami a legfontosabb, hogy minden koncerten úgy lépjenek színpadra, mintha ez volna az utolsó alkalom. A jövőt senki nem látja a Jóistenen kívül, tehát arra kell gondolnunk, hogy most van lehetőségem megmutatni, mi az, amit a legjobban szeretek a világon.

Utolsóként hadd kérdezzem meg, hogy mi mindenre büszke az életében?

Mindenekelőtt a tanáraimra, Kurtág Györgyre, Pernye Andrásra, Kovács Bélára, Pongrácz Péterre és Simon Albertre. Partnereimre, akiket már fentebb említettünk. És jelenlegi kollégáimra, a Győri Filharmonikus Zenekarra.

Szabados Éva
Fotó: GYFZ

2016.03.25