2087

Testamentum

Mözsi Szabó István a Cziráki Lajos Kiállítótérben

A Nyugat-magyarországi Egyetem győri Apáczai Csere János Karán, a Cziráki Lajos Kiállítótérben (a Liszt Ferenc utca 42. sz. alatti főépület második emeletén) október 1-jén nyílt meg a 87 éves tolnai festőművész-tanító, Mözsi Szabó István életmű-kiállítása. A tárlat – mely október 20-ig látogatható – fővédnöke prof. dr. Faragó Sándor, a Nyugat-magyarországi Egyetem rektora.

Mözsi Szabó István Baján szerzett tanítói diplomát, közben az ottani szabadiskolában tanult festeni Rudnay Gyulánál, akit egész életében mesterének tartott. Később a Képzőművészeti Főiskolán tanult tovább, tanárai Szőnyi István és Domanovszky Endre voltak. Tanulmányai után tanárként dolgozott. Műveinek fő témája a vidéki élet.

Mözsi Szabó István néhány kortársával együtt fiatal tanítóként a környezetének néprajzát tanulmányozta, a hagyományok megőrzéséről gondoskodott. Ő személy szerint a festészetben jeleníti meg azokat az értékeket, amelyek átörökítéséről pedagógusként gondoskodni kívánt.

A Decsen, Bogyiszlón, majd a fóti gyermekvárosban tanítóskodó mester később a népművészet tanítása terén jeleskedett Szekszárdon.

De beszéljen ő maga a művészetéről, indíttatásáról, identitásáról. Beszéljen ő, illetve a művei.


MINDIG TANÍTÓ VOLTAM

Mözsi Szabó István festőművész gondolatai

Egy önvallomásban szívem szerint mindent bevallanék. Illendő, hogy az ember a gyökereknél kezdje. A kezdet Mözs, a meghatározó szülőfalu. A szülői ház mesélőkedvű öregapámmal, a magyarságtudatot belém plántáló apám kemény tisztességével, anyám mindenre érzékeny lelki gazdagságával és legkedvesebb tanítóm szeretetével, aki haláláig vigyázta minden léptemet. Másik meghatározó gyökerem a Bajai Tanítóképző, ahol tanáraim éppen a hitelességük révén alakították ki e hitemet: tanítani kötelesség. Ők ruháztak fel a likas tarisznyával, ami azért likas, hogy amit az ember összegyűjt belé, rögvest kiszóródjon mások számára. Mint festő-növendék itt találkoztam egy életre szóló élményként a mesteremmel, Rudnay Gyulával. Minthogy a tiszta táblán mindig az első élmények íródnak legmélyebbre, megköszönöm a sorsomnak, hogy a művész-pedagógusok közül – Szőnyi, Barcsay, Domanovszky előtt – éppen véle hozott össze először. Példája, tanítása közrejátszott abban, hogy ma is bizton vallom: nemcsak irodalomban, zenében, hanem a képzőművészetben is szólhatunk anyanyelvünkön. A mesterség, a mívesség határtalan tiszteletére pedig ezzel tanított: „Ha egy művész nem tartja tiszteletben az időt, az idő nem fog neki megkegyelmezni.”

Mitől lesz valaki művész? Semmiképp se attól, hogy e mesterséget foglalkozásszerűen űzi. Számomra a művészet magatartásforma, ha úgy tetszik, szolgálat. A művészet nem lehet valamiféle érvényesülés eszköze. Ha eszköz, akkor az emberré válás – és félve megkockáztatom –, a szarvassá válás eszköze. Hiszen, ahogy a ballada-béli kilenc fiú a tökéletlen emberi törvények csömörétől a természet törvényéhez, a tiszta forráshoz menekül, e forrást keresi a művész is a művészet törvényeiben. Ezenkívül a művészet számomra anyanyelvem, magyarságom vállalásának formája. Az elmúlt néhány évtizedben nem volt sikk eszerint élnem. Hiszen egy rosszul értelmezett nemzetköziség tagadta a nemzetit. Csakhogy ez fából vaskarika. Most nézzük, mi a sikk ma? Hogy a nagyon áhított európaiság rangját mi is büszkén viselhessük, hanyatt-homlok rohannánk Európába. Csak azt tudnám, melyik kontinensről? Mi ez, ha nem egy másik fából vaskarika? Európa szerintem a sokféle náció különböző színű mozaikkockáiból tevődik össze szín-gazdag mozaikká. Meggyőződésem, hogy az európaiságnak nevezett egyetemes emberi értékrendek, egyetemessé éppen a sok-sok nemzetiből termékenyülnek. Végezetül a művészet számomra igazság keresés, és ezen igazságok, felismerések közlésének kényszere. Ha pedig a művésznek közlendője van az emberek számára, keresse meg kellő alázattal azt a jelzőrendszert, amelynek segítségével közlendőjét az emberek megérteni képesek. Mert az a rádióadás, melyben nem veszik figyelembe a vevőkészülékek hullámhosszait, aligha kecsegtet a vétel sikerével. Ha pedig az adókészülék tulajdonosa szegényesnek tartja a vevőkészülékek skáláját, uccu segítsen bővíteni azokat! Kár, hogy a művészek – általában – szeretnek megfeledkezni arról, hogy tanítani is kötelesség. Na tessék, már megint a tanításnál kötöttem ki! Mit csináljak? M i n d i g  T a n í t ó  v o l t a m.”

Lejegyezte: Kubanek Miklós
Forrás: Kubanek Miklós: Művészportré sorozatának Mözsi Szabó István: Mindig tanító voltam? című filmje 

Fotók: Csendes Richárd


2014.10.06