962

Ave, Cézár

Filmkritika

A Coen-fivérek különös vonzalmat éreznek az iránt, hogy a hollywoodi filmipar mosolygós, tökéletességet sugárzó arca mögé bekukkantsanak – kijelenthetjük ezt úgy is, hogy pályafutásuk során az Ave, Cézár még csupán a második ilyen közegben játszódó darabjuk.

A ’91-es Hollywoodi lidércnyomás című dolgozatukban egy elismert színdarabíró első hollywoodi szárnypróbálgatását és a nyomás alatt kialakuló alkotói válságát követhettük nyomon, egyúttal egy enyhén abszurd hangnemmel megtoldva kaphattunk betekintést abba, miként bánik az Álomgyár az írókkal. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a két film egy tőről fakad (az, ahogy Hollywood az írókkal bánik, ismét megjelenik) – éppen azzal a legfőbb különbséggel, hogy a kritikus él jelen tárgyalt alkotásukban sokkalta tompább, az abszurdba hajló melankóliát pedig felváltotta a derűs múltidézés.

Edward Mannix (Josh Brolin, aki a Nem vénnek való vidék-ben dolgozott először Coenékkel) a Capitol Pictures nevű, Hollywoodi lidércnyomásban már említett fiktív, nagyívű filmes produkciókban utazó filmgyár szolgálatában áll, feladata pedig, hogy kordában tartsa a nagy presztízzsel rendelkező sztárocskákat. Ő az, aki eltussolja, ha egy színész túlzottan felönt a garatra a nagyobb nyilvánosság előtt. Ő az, aki elintézi, hogy a stúdió egyik színésznője ne kerüljön rossz hírbe. Ő az, aki ügyel arra, hogy más birtokában ne legyenek a sztárjaikról fényképek, mivel ők az egyedüli jogtulajdonosok. Munkája sose hagyja őt nyugton, ha kell, akkor éjszaka kerekedik fel, hogy problémát oldjon. Nem a leghálásabb munka, de valakinek fel kell takarítania, ha arról van szó. Egy nap azonban a szokottnál is nagyobb slamasztika környékezi meg a stúdiót. Az Ave, Cézár című nagyszabású bibliai eposz főszereplőjét, az iszákos Baird Whitlock-ot (George Clooney) elrabolják. Mannix-nek pedig versenyt kell futnia az idővel és a két pletykarovat-szerkesztővel (Tilda Swinton kettős szerepben), nehogy kitudódjon a hír és nehogy rossz híre keljen a filmnek.

A történet persze nem csupán ennyi, a cselekmény ennél sokkal több ágra hajlik: Coenék tulajdonképpen egy egész hollywoodi stúdiópanorámát tárnak a szemünk elé, s mint két idegenvezető, úgy fogják kezünket, és vezetnek minket végig a kulisszák mögött. Whitlock mellett ugyanis DeeAnna Moran (Scarlett Johansson) nem kívánt terhességét is el kell intézni, meggyűlik a baj egy westernsztár (Alden Ehrenreich) kényszeredett imázsváltásával, és akkor a táncosfilmek kedvelt sztárjáról, Burt Gurney-ről ne is beszéljünk, aki valami titkot őriz. A direktorok nem egy abszurd karakterdrámát szerettek volna csinálni, a film már az első harmadban elárulja magát, és láthatjuk, hogy itt inkább egy víg múltba révedést, egy ódát fogunk látni Hollywood aranykoráról, semmint egy cinikus fekete komédiát. Hogy sokkal jobban jártunk volna az utóbbival, azt nem mondanám (arra tökéletes a már említett Hollywoodi lidércnyomás), ám aktuális munkájuk a kelleténél kicsit lightosabb hangvételű lett. A tesóktól eddig sem állt távol a lazább hangvétel, de most mintha túlságosan elengedték volna magukat, és kevésbé törekedtek volna arra, hogy egy erős filmet rakjanak le az asztalra, inkább egy laza ujjgyakorlatot végeztek. Rossznak persze egyáltalán nem rossz, félreértés ne essék. A Coenék ugyanis olyanok, akár Scorsese: kevésbé jó filmjeik leginkább saját magukhoz képest gyengébbek, és ezek a filmek is sokkal jobbak, mint más, mezei direktorok legjobb munkái. Ez most sincs másként, de filmjük közel sem olyan masszív és szolid, mint – teszem azt – A nagy Lebowski volt. Körútjuk a régmúlt Hollywoodjában bájos és mulattató ugyan, de korábbi munkáikhoz képes kevésbé összeszedettebb, szétesőbb és inkább részleteiben zseni, semmint teljes egészében. Hiába szórakoztató nézni azokat a korabeli hollywoodi filmeket utánzó „film-a-filmben”-képsorokat, valahogy nem áll össze egy nagy, kerek egésszé, hiába a Coenék értő keze, ezúttal kicsúszik több minden az ujjaik között. Darabos marad.

Amiben viszont jeleskedik a film, az a kiváló szereposztás: Brolin a sok félrecsúszott film után végre megint jól választott, Swinton is láthatóan jól érezte magát a kotnyeleskedő ikerpár szerepében, ahogy a csodálatos Frances McDormand egyjelenetes szereplése is emlékezetes, és Ralph Fiennes karót nyelt, sznob, úri-drámákat jegyző Laurence Laurentz-e is frappáns kritikáját/paródiáját nyújtja a hozzá hasonló, hús-vér rendezőknek. A prímet persze Clooney tökkelütött sztárja viszi, a karaktere köré írt történettel egyetemben. Elképesztő, hogy az általa fémjelzett filmek nagy részében mindig a sármos, jóképű, gerinces (vagy enyhén simlis, de szimpatikus) figurát nyújtja teljes hitelességgel, míg Coenék egy laza mozdulattal előhozzák belőle a segghülyét – és ez sem áll neki kevésbé jól és hitelesen. A rendezők tehetsége abbéli érzékben is kitűnik, ahogy a korszakot megfestik, és a humoros hangvétel mellett egy többnyire reális képet festenek erről a közegről (lásd a kommunizmust igen szellemesen és frappánsan megidéző történetszálat), ráadásul teszik ezt úgy, hogy közben érezhető nosztalgiával tekintenek vissza az Álomgyár ezen szakaszára. De talán a legnagyobb probléma az, hogy túl sok mindent akarnak egy filmbe sűríteni és így csupán egy – a fivérekhez képest – mérsékelten vicces jelenetfüzér lett az eredmény. Haragudni persze nehéz rájuk, hisz letettek már ők annyit az asztalra, hogy olykor-olykor megengedjenek maguknak egy ilyen laza mozdulatokkal felskiccelt rutinmunkát. A régi Hollywood iránt érdeklődők és annak rajongói pedig bőven találhatnak szemezgetnivalót ebben a bő másfél órás mókázásban.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2016.03.07