824

Március 5. – Szolnoki ütközet

Ezen a napon történt

1849. február 26-27-én a magyar fősereg Kápolna mellett elsősorban a rossz hadvezetésnek köszönhetően csatát vesztett. Dembinski tábornokot alvezéreinek elégedetlensége elsöpörte, ám előtte még egy új haditervet fogadtatott el, melynek értelmében a magyar hadsereg egy hadtestnyi erejű csoportosítása Szolnok ellen figyelemelterelő támadást kellett, hogy indítson a császári seregek ellen, melynek fedezete alatt a magyar haderő zöme ettől északra közelítené meg Pestet.

Bár Dembinski elmozdításával és a kápolnai vereséggel a főerők támadása nem valósult meg, a Szolnok elleni elterelő hadműveletet mégsem fújták le, így került sor 1849. március 5-én a Szolnoki ütközetre (a képen Than Mór festményén).

A Szolnokon állomásozó osztrák Karger-dandárt két egyenrangú magyar hadosztály parancsnokának, Damjanich János és Vécsey Károly tábornokoknak kellett két oldalról megtámadni. A haditerv szerint Vécsey Bácskából felirányított serege keletről, a Tisza magyar oldaláról rohanta volna meg a várost védő osztrákokat. Miközben itt dúl a harc, Damjanich Bánságból érkező hadosztálya Cibakházánál a folyón, nyugat felől elvágja Karger visszavonulási útvonalát. Az ötlet egyszerű és hatékony volt, mindössze a nem messze állomásozó Ottinger-féle osztrák lovasdandár veszélyeztette, illetve az, hogy a két magyar parancsnok közül az egyik sajnos csődöt mondott.

Damjanich katonái menetrendszerűen átjutottak a Tiszán, és március 2-án megkezdték Szolnok déli irányból való bekerítését. A két honvédtábornok március 5-re állt készen a rohamra, kihasználva a kora reggeli ködöt, amelyben a magyar sereg észrevétlenül közelítette meg a várost. Damjanich csatarendbe állította embereit, és várt a Vécsey támadását nyitó ágyúszóra. Ám hiába. Reggel hétkor aztán az osztrák megfigyelők a város templomtornyából kiszúrták Damjanich hadvonalát, mire a szerb származású magyar hadvezér rohamot vezényelt Vécsey nélkül is. Damjanich szerbek ellen megedződött katonái viharos rohamot intéztek a császáriak ellen, az egész szabadságharc talán két legjobb gyalogzászlóalja, a 9. „veressipkás” kassai, és a 3. „kakastollas” szegedi egymással versenyezve igyekezett mielőbb bejutni a városba a rájuk irányított heves ágyútűz ellenére. A szegediek bevették a vasúti indóháznál lévő osztrák ágyúkat, míg a kassaiak – a hadtörténelemben ritka fegyvertényként – gyalog rohamoztak meg, és kergettek el egy osztrák lovasosztályt. Damjanich rohama Karger csapatainak egy részét a Zagyvába szorította, majd emberei elérték a Tisza-hidat is, melyen át Vécsey serege is megkezdte az átkelést. Ugyan az osztrák sereg nagy része vissza tudott vonulni Vécsey késése miatt, de így is nagy veszteségeket szenvedett. Még az érkező Ottinger tábornok lovassága is csak enyhíteni tudta a vereség nagyságát.

Karger 5800 fős csoportosítása mintegy 680 embert veszített, míg a 12 ezres magyar sereg ennek felét sem, sőt a honvédek kezére került 11 ágyú is. A szolnoki csata – helyesen ütközet – jelezte, hogy a magyar hadsereg immár képes komoly győzelmet aratni, ha kellő erélyű vezére van. A győzelemmel ennek ellenére Damjanich nem volt maradéktalanul elégedett, sőt rögtön összeveszett Vécseyvel, amiért az nem támadott időben. A szabadságharc alatt többé nem is vettek részt közös katonai műveletben, Vécseyt hamarosan elhelyezték, csapatait Damjanich „örökölte”. Kapcsolatuk egészen 1849. október 6-ig rossz maradt, mikor Vécsey Károly – az utolsóként megmaradt aradi vértanú – világtól való búcsúzásként az éppen előtte felakasztott Damjanich kezét csókolta meg, majd ő is a bitóhoz lépett.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Bp.: Zrínyi, 2004

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2016.03.05