1050

Február 24. – Páviai csata

Ezen a napon történt

„Itália nem több, mint földrajzi fogalom” – mondta egykor állítólag Metternich herceg, osztrák kancellár, és be kell látni, hogy évszázadokon keresztül ez így is volt (sőt, ha elemezzük a mai Olaszország működését, mára is igaz sok tekintetben). Ez a kulturálisan gazdag, ám politikailag megosztott terület ezért évszázadokon át hatalmi harcok színtere volt, melyet minden kor nagyhatalmai igyekeztek megszerezni maguknak.

A XV. század mégis Itália fénykora, a Sforzák Milánója, a Mediciek Firenzéje, az aragóniai-ház Nápolyi királysága egyaránt az Európai civilizáció egy-egy ékköveként csillogott. Aztán jött 1494, amikor a nápolyi trónra aspiráló francia király, VIII. Károly megindította hadait a mediterrán partok mentén Dél-Itália felé. A kezdetben sikeresnek induló hadjárat végül egy évtizedekig tartó francia-spanyol / német-római háborúhoz vezetett. A harcok változatos küzdelmek mellett egyre inkább a német-római és spanyol trónt is magukénak tudó Habsburgok, konkrétan a császár és király V. Károly fölényét mutatták.

Mikor 1521-ben az új francia uralkodó, I. Ferenc király újrakezdte a háborút, egyik legfontosabb célja Lombardia elfoglalása volt. 1524-ben a liliomos lobogó alatt harcoló franciák betörtek a tartományba, és a helyi spanyol alkirályt elkergetve el is foglalták Milánót. Ugyanakkor a megerősített város, Pávia spanyol helyőrségével Fernando de Ávalos parancsnoksága alatt ellenállt, mire ostrom alá vették 1524 novemberében. A 26 ezer fős francia ostromsereget maga a francia király vezette, ám nem boldogultak a védőkkel. Mikor 1525. február elején megérkezett a spanyol-német felmentősereg, a helyőrség már az utolsókat rúgta.

V. Károly császár hadseregét a rutinos hadvezér, Georg von Frundsberg vezényelte, és mindenképpen meg kellett próbálkoznia egy döntő csatával, ha nem akarta, hogy Pávia napokon belül elessen. Frundsberg helyzetét nehezítette, hogy seregét a feloszlás veszélye is fenyegette, mivel nem volt pénze hosszú távon fizetni hirtelen összekapart zsoldosait. Látszólag minden a franciáknak kedvezett. Náluk volt a kor legjobb lovagi nehézlovassága, remek tüzérséggel rendelkeztek (53 ágyú 17-tel szemben), kipróbált német (!) zsoldosserege is volt, amely Hunyadi Mátyás zsoldosaihoz hasonlóan a „Fekete sereg” nevet viselte, emellett kiváló svájci gyalogosai voltak. Ezenfelül a csatatér is a franciáknak kedvezett, mivel egy vadaspark falainak védelmében kedvező pozíciókból várhatták Frunsberg támadását. Ráadásul enyhe túlerőben is voltak.

A támadás február 23-án – V. Károly születésnapjának előestéjén – meg is indult, kihasználva az éjszaka sötétéjét. A spanyol-német katonák a vadaspark kerítését megbontva próbáltak a francia sereg közelébe jutni, ám hajnalban végül felfedezték őket, és a kor legjobbjának számító francia tüzérség belőtte a rendeződő zsoldosokat. A győzelem Ferenc kezében volt, ám ahelyett azonban, hogy ágyútűzzel tovább puhította volna a támadókat, rohamra vezette nehézlovasságát. A spanyol muskétások sortüzeikkel megtizedelték a lovagokat, és rohamuk összeomlott. Bár ezt követően még heves csata zajlott le a „Fekete sereg” németjei és Frundsberg német zsoldosai közt (a „Fekete sereg”-ből mindössze ötvenen élték túl e miniatűr polgárháborút), az összecsapás határozottan a birodalmiak felé kezdett eldőlni. Menthetetlenné tette a franciák helyzetét, hogy hátukban kitört a páviai helyőrség, így két tűz közé szorultak. A francia hadsereg 15 ezer embert veszített el halottakban, sebesültekben és foglyokban. Utóbbiak között ott volt a francia király is, míg két fő hadvezére elesett.

A csata véglegesen eldöntötte, hogy Itália spanyol érdekszféra lesz egészen a XVIII. század elejéig, emellett a francia királynak szabadon bocsátása érdekében súlyos feltételeket kellett elfogadnia 1526. január 14-én Madridban. Korábbi hódításait (Burgundia) vissza kellett adnia, lemondott itáliai igényeiről, feleségül kellett vennie V. Károly császár nővérét, és meg kellett ígérnie, hogy a török elleni keresztes hadjáratot támogatni fogja. Erre nekünk, magyaroknak nagy szükségünk lett volna, hiszen éppen eljött a Mohácsi csata éve. Ám Ferenc király kiszabadulása után hamarosan kijelentette, hogy kényszer alatt tett esküje nem érvényes, és a háborút újrakezdve megszervezte a Habsburg-ellenes Cognac-i ligát, lehetetlenné téve az egyetemes keresztény békét, és lehetetlenné téve Magyarország megsegítését is.

A páviai vereség után Ferenc király számára nyilvánvalóvá vált, hogy önállóan már nem képes áttörni a hazáját körülzáró Habsburg-gyűrűt, így végül eladta lelkét az ördögnek. 1526-ban felvette a kapcsolatot az oszmán birodalom szultánjával, II. Szulejmánnal, amely aztán elvezetett ahhoz a történelmi abszurdumhoz, hogy 1543-ban a genovai kézen lévő Nizza városát francia-török csapatok ostromolják meg, majd a hatalmas oszmán flotta Touloun-ban telel. A „legkeresztényibb” európai uralkodó szövetséget kötött az Iszlám világ kalifájának számító szultánnal. Ez egyben súlyosan akadályozta azt is, hogy a Habsburg uralkodót választó Magyar Királyság megőrizze területi integritását.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Bp.: Tankönyvkiadó, 1987.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2016.02.24