615

Február 9. – Giuseppe Verdi Falstaff című operájának ősbemutatója

Ezen a napon történt

1893. február 9-én csendültek fel először Giuseppe Verdi utolsó operájának, a Falstaffnak a dallamai a milánói Teatro alla Scalaban. A vígopera szövegkönyvét William Shakespeare IV. Henrik és A windsori víg nők című drámái alapján Arrigo Boito írta.

A 19. század utolsó évtizedeiben kevesen gondolták, hogy a nagy zenedrámákat komponáló Verdi vígoperával zárja életművét. A Falstaff ugyanis „nagy meglepetést jelentett az akkori zenei világnak”. Annak ellenére, hogy Verdi már az 1870-es évek végén tervezgette, hogy vígoperát ír, Arrigo Boito tehetsége kellett ahhoz, hogy megfelelő szövegkönyv készüljön a számára. Boito egyik vendégeskedése alkalmával vetette fel Verdinek a Falstaff megzenésítésére vonatkozó javaslatát. A kezdeti ellenállás után Verdi maga így nyilatkozott 1890-ben: „Most Boito minden kifogást eltakarított az útból, és egy olyan lírai komédiát készített a számomra, amely semmihez sem hasonlít”. Boito tehetségét dicséri a felvonások tagolása, a jelenetek feszes szerkezete, a számos felesleges epizódszereplő kihúzása, Nannetta szerepének egyszerűsítése és áttekinthetőbbé tétele, vagy épp Mrs. Quickly szerepének átírása, aki az operában már egyike a víg nőknek. Boito a IV. Henrikből átvett részletekkel pedig az egész operát „magasabb szellemi szférába” emelte. Innen erednek Falstaff monológjai, amelyek a „címszereplőnek erőteljesebb plaszticitást, egyfajta úri tartást kölcsönöznek”.

Verdi 1892 szeptemberében végzett a komponálással és a hangszereléssel. 1893-ban utazott Milánóba, hogy felügyelje az opera ősbemutatójának előkészületeit. Annak ellenére, hogy Verdi műve zeneileg nehéz és igényes, a Scala társulata mindössze néhány hét alatt megtanulta az operát. A premieren a címszerepet Victor Maurel (1848-1923) francia bariton énekelte. Az ősbemutató, amelyen olyan neves személyiségek, mint Giacomo Puccini, Pietro Mascagni, Giuseppe Giacosa is részt vettek, igazi társadalmi esemény volt. A tomboló siker sem maradt el. A milánói premiert követően még ugyanebben az évben Triesztben, Bécsben, Berlinben, Rio de Janeiróban, Stuttgartban, Mexikóvárosban és Prágában is bemutatták ezt a remekművet. A siker napjainkig tart.

Sokan úgy tartják, hogy Verdi Falstaffja az operairodalom egyik csúcspontja. Boito és Verdi tehetsége révén az operahős Falstaff jóval „több, mint egyszerű buffo hős, sőt több, mint Shakespeare vígjátéki figurája. Nem marad becsapott bohóc, hanem jó kedélyű, sőt bájos ember, tulajdonságai emelik azzá, akit az opera végén látunk”. Shakespeare részeges Falstaffjával szemben Boito és Verdi főhőse „sokkal mélyebb, árnyaltabb, aki bölcs, kacagó filozófussá nemesedik”.

Verdi a Falstaff komponálása során „művészi tudásának abszolút maximumát nyújtotta, kompozíciótechnikai szempontból a legmagasabb lépcsőfok, amelyet elért”. Az opera „zenei gazdagsága és művészi komplexitása kimeríthetetlen. Alig van már különálló szám, a mű egészében az együtteseké a vezető szerep”.

Külön kis remekmű, amely egyben a mű erkölcsi tanúságtétele is, az operát záró komikus fúga. Falstaff „belső tartását az önirónia adja. Amit tesz és ahogy teszi, nevetséges és komikus. Gúnynak és büntetéseknek teszi ki magát, ezzel tisztítótűzön megy keresztül. A végén azonban felegyenesedik és minden ellenfelének a szemébe tud nevetni:

Kacagjuk egymást!
Van-e ki bölcsebb lehetne vajon?
Legjobban az nevet persze mindig,
Aki a végén nevet!”

Ez a zárófúga egyben Verdi öniróniája is, „egy tapasztalt ember bölcs, rezignált világszemlélete”. Verdi monumentális életműve végén „harsány nevetéssel vett búcsút a világtól”.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Opera : zeneszerzők, művek, előadóművészek szerk. Batta András; Winkler Gábor: Barangolás az operák világában, IV. kötet

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2016.02.09