Hiszen ki tudja? Ki tudja pontosan, hogyan volt bármi is több száz vagy ezresekre kerekedő évekkel ezelőtt; milyen emberfélék vívták napi és élethosszig (el)húzódó csatáikat számukra szűkre méretezett, vagy éppenséggel eltúlzott mértékig szélesített territóriumuk határai között; „hogyként” született, hatott és múlt érzelem, vágy, akarat, szándék, hit, törekvés, félelem, izgalom, gyász és búcsú? Hogy milyen volt az a létállapot, amit még ma is életnek hívunk. Bizonyára senki. Ezért lehet a „fizikai” forrásokon túl csakis a képzeletre támaszkodni, ahol a fikció az olvasókon keresztül állja ki saját próbáját. S mint mondtam, erre igazán kevesek képesek, de hogy Urbánszki László közéjük tartozik, az megkérdőjelezhetetlen.

Urbánszki Lászlót úgy ismerjük, mint aki – nem kötelezően előírt ragaszkodásból, hanem belső meggyőződésből – vallja a múlt forgatagának nehézkalapáccsal kiszögelt vértezetét, így abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy teljes mellszélességgel fordulhatunk a karakterek szemén, ábrázatán és szavain lefestett világ minden dimenziót magába foglaló textúrája felé. Magunkon érezzük a szerszám- és fegyver cserzette kérges tenyerek baráti vállveregetését, a savanyú bor marta fogak és ínyek kellemetlen szájszagát, az asszonyi testtájék gömbölyded halmainak rugózó puhaságát, az odalent született életek kipárolgásainak hétköznapi egyszerűségét. S mindegy, hogy a keményre és nemesre taposott anyaföldből, vagy az állati piszokkal szennyezett sáros talajból származunk, lényegi magvunk valószínűleg minden korban ugyanaz volt és ugyanaz lesz.

Az Anno Domini sorozatban eddig megjelent regények köteteiben (Vérszagra gyűl, Fegyver csörög, A lándzsa nemesei) Urbánszki László fizikailag megragadhatóan építette fel az 1240-es évek Magyarországát: a történetfolyam közepébe a tatárok kiűzése utáni Benefalva paraszti sorsú és karakterisztikájú lakói kerültek a mongol hordából kiszakadt mordvinokkal kiegészülve. A cselekményfonal legutóbb ott pihent meg, hogy a beneieknek vérük hullatásával sikerült a még mindig piszkosul fiatal Levente vezetésével kivívniuk a lándzsanemesi címet IV. Béla királytól. Azonban Sopron város sikeres visszaszerzése után kevés idő jut a pihenésre, ugyanis az 1243-as évben sáskajárás rohanja le Benefalvát, s a szabadságukat kivívó hősök kénytelenek több száz marhára rúgó csordájukat az éhenhalás, illetve a mérgezés elkerülése érdekében „lóhalálában” sáskamentes területre hajtani. Az állatmentő akció közepette ráadásul királyi parancs érkezik Leventéhez.

IV. Béla király az ország újjáépítése mellett kénytelen trónja megszilárdításáért is küzdeni: apjának, II. Andrásnak ugyanis halála után született meg István nevű fia harmadik feleségétől, Estei Beatrix királynétól, aki akár igényt is formálhatna a koronára. Az ifjú trónörökös nevelőállama, a Velencei Köztársaság ráadásul meg akarja kaparintani a királyi kincstárhoz tartozó dalmát kikötővárosokat. Levente parancsba kapja Bélától, hogy – a marhahajtás „álcája” alatt induljon társaival a tengerpartra, Zárába, és kémként derítse fel a Serenissima szándékait. S ha Utószülött István valós fenyegetést jelent az uralkodóra, szüntesse meg a veszélyt – bármilyen eszközzel. Útjuk során a beneiek vérrel és zivatarral kísérve többször sodródnak a halál nyújtózkodó karmai közé: hol a bogumilok támadnak rájuk a hegyek közti szurdokokban, hol a Fekete Angyalnak hívott Trpimor báró akarja legyilkolni őket, hogy végül Zára falain és falai előtt kelljen ellenállniuk Velence ostromának. S miközben még egy király ellen szőtt összeesküvéssel is kénytelenek megküzdeni, Levente saját lelkiismeretével sem kerülheti el a szembenézést.

Az Anno Domini sorozat negyedik kötetére bizony nagyot fordult a világ Urbánszki Lászlóval, akkorát, hogy egy intenzíven hajtott marhagulya adja neki a másikat szarverdejével. Mert A dalmát háború jólesően mást (helyenként többet is) nyújt jellegében, mint a széria eddigi részei. Először is, korábban kevesebbet szerepelt, illetve teljesen új „hősök” kerülnek a középpontba, míg a maximálisan bevált húzókarakterek közül többen is pihenőt kapnak, másodszor pedig jobban kinyílt a világ, s ezáltal mélységében is szélesedett a textúra. A politikai játszmák át- meg átszőtte cselekmény dinamikailag is (ki)robbanóbb kolorisztikával vonta be az útrakelőket, hogy amolyan népmesei zamatot (próbák, kihívások, árvák, furfangos bosszú, álruhás kémkedés, mindent eldöntő leszámolás-párbaj) haraphassunk a történetben. Leventéék marhahajtása ezer veszéllyel szembenéző, majdhogynem eposszá szélesedő legendává áll össze a kötet végére, miközben egy olyan, felejthetetlenül „látványos” várostrom tűzijátékában is gyönyörködhetünk, amely előtt még Gárdonyi Géza is kalapot emelhetne.

Hiba lenne nem észrevenni az írói eszköztár finomodását és a valódi professzionalizálódáshoz vezető út megkövetelte differenciálódást. Míg korábban a „már meglévő”, bravúrosan friss és egyedi nyelvezet nagy százalékban a humorban illegette-kellette bájait, ahol – valljuk be – viszonylag egyszerűbb eladnia magát, addig a negyedik kötetre mindez kissé visszaszorult, hogy másfajta, igenis nehezebben körülírható dimenziókban is sikeresen teljesítsen. A dalmát háborúban már tényleg testileg is vérbő leírásokat kapunk, összetett jellemábrázolásokat, messzebb és távolabb ható dramaturgiai koncepciót, miközben az erőlködés legcsekélyebb jele nélkül maradnak meg az olvasó számára a figurák azoknak, amelyeknek megszerettük őket. Látszólagos kettőségük (sebezhetőek, de magabiztosak; érzelmi és fizikai határok között mozgók, ugyanakkor korlátozhatatlanok; kézzelfoghatóan emberiek, közben mégis egyfajta héroszi szféra felé kacsingatók) pedig az élőbbnél is vividebb dinamikai mozgatórugót eredményez.

A délvidékre sodró(dó) cselekmény tehát friss szeleket hoz az Urbánszki-univerzumba úgy a kulisszákat és atmoszférát, mint a történetvezetést és a karakterek jellegét tekintve. A dalmát háború így válik az egyre hízó regényfolyam zászlóshajójává, ahol bizonyos szempontból rendkívül kellett a „vérfrissítés”, és az olvasó mindezt magas fokon meg is kapja. Az első kötetekhez képest a naturalizmus vezetőeszközeként funkcionáló, majdnem eltúlzott humor és „testiség” átadta a helyét a kiforrottabb személyiségábrázolásnak és a több dimenzióban érvényesülő történetiségnek, amely írói szempontból további fejlődést jelez. Immár filmszerűen szerkesztett regénnyel van dolgunk, a jól körülhatárolható esemény-kövek mind-mind a helyükön állnak, és a messzebbre mutató végkifejlet kevésbé lezárt módon fut ki az utolsó lapokra. Ettől kezdve pedig egyszerűen nem lehet nem várni a széria következő regényét, amely Az aranyhorda árnyékában fog majd kibontakozni. Szóval hazudni könnyű, de úgy írni igazat, hogy abban előbbi és utóbbi is őszintén legyen benne… ehhez a kevesek közül is Urbánszki László kell!

Szilvási Krisztián