1489

A teremtés utolsó mítoszai

Mezei Erzsébet kiállítása a VOKE galériájában

„Íme egy létra volt a földre állítva, s hegye az eget érte.” (Teremtés Könyve) Január 8-án nyílt meg Mezei Erzsébet grafikusművész kiállítása A teremtés utolsó mítoszai címmel a VOKE Arany János Művelődési Házban (Győr, Révai u. 5.). A tárlat február 10-ig látogatható.

„Mezei Erzsébet lajtorját rajzol egyik képére. A lajtorja alja a látható földben támaszkodik, a teteje a láthatatlan Égben. Egyik vége tele történésekkel, szimbolikus absztrakciókkal, a másik vége tisztán az Ég és a végtelenre nyitott horizont” – kezdte kiállítás-megnyitó beszédét Fülöp Péter fotográfus, a VOKE Arany János Művelődési Ház igazgatója, majd így folytatta:

„A Szerbiában székely, a Vajdaságban magyar, Magyarországon „határon túli magyar” alkotó, e sok-gyökerűségében mégsem kozmopolita, hanem univerzális. Alkotásai nem az absztrakció üres szándékát reprezentálják, hanem az organikus szemlélet szimbolikus absztrakcióját keltik életre.

Mezei Erzsébet lajtorjái a földi támaszukban a gyökereket keresik, az Égi támaszukban pedig a Jóistent szólongatják.

Ami e kettősség feszültségében létrejön, és elénk tárul, az jól láthatóan nem a pátosz elementáris, barokkos fuga-rendszere, hanem ez alázatos nézőpont pozíciója: a dolgok át- és megéltsége, a formák letisztultsága.

Minden képe telített tartalommal, utalásokkal: külön mélyelemzést kívánó, szimbolikus, különös misztérium-játék. Mintha korunk egyik utolsó, apokaliptikus elmesélőjének tablóit látnánk, felsorakozva a falakon.

A fel-feltűnő golgota-absztrakciók komor rajzolatai, a keresztek maguk is szenvedő, görcsbemerevült táncai a képeken. A jól ismert bibliai vonatkozások különös újra-életrekeltetett pózokban. Mintha maguk is megfeszíttettek volna. Mintha velünk és rajtunk keresztül viselnék a Teremtett világ jelenkori torzóságát. Irtózatos energiával mozdul minden ebben a látszólag statikus képi ábrázolás-világban.

Másutt a házak, belső terek kicsiny részletei. Bennük vagyunk mind, odarajzolva, dideregve a vézna, szálka-deszkákká foszlott építmények univerzumában. Egyszerre vagyunk benn, és egyszerre vagyunk odakint a falakon. Mintha csak álom és emlék lenne minden és mindenki: a templomok tornyai, a házak, a keresztek, a gyermekkor, ami van, vagy ami várható még. A képeken idő és időtlenség metafizikája kulminál egyszerre.

Az egyik képen madár trónol, és néz – félrefordított fejjel – kihívón vissza. Mintha kérdő dacosságában bennünket szólítana próbatételre. Karmai alatt mintha a hegyek inkább hús lenne. Mintha felismerhetetlenségig összemarcangolt, formátlan és pépessé vált hústömeg fölött trónolna. Mintha pusztító torkosságához pimaszul bátorítást remélne tőlünk. Valami bíztatást a rosszhoz, a gyalázathoz, az áruláshoz. Mintha próbatétel előtt állnánk, hogy elfogadjuk-e a pusztulást, a rothadást és a formátlanná silányulást. Ezen a képen ott láthatjuk a mai világ álarctalan valóságát: az éledező, halált-hozó gólem lélekmadarát.

De ez nem mi vagyunk. És a képek is visszaválaszolnak velünk: A keresztek szárnyakká terebélyesülnek, és óvón terpeszkednek a képek aranymetszésében. A fák visszahajolnak a Megfeszített oltalmára. A Házban fölénk terebélyesedik a Világfa gyönyörűséges lombja. Elzarándokolnak a tisztaszívűek a Kereszthez megbékélni, megtanulni bocsátani, feladni a közönyt és erőt meríteni a Teremtés Csodájához. A Teremtés szép-utolsó mítoszát beteljesíteni.

Mezei Erzsébet lajtorját rajzol egyik képére. Nagy csendben és hihetetlen odafigyeléssel.  Csikorog a csend, futnak felfelé a vonalak, hogy vezessék mindnyájunk tekintetét fölfelé: földtől az Égig, lentről fölfelé, gyökértől a magas világokig.

Ha már szárnyainkat szegik idelenn az Ármányosok, legyen képességünk odafenn meglátni az igazi és szép Valóságot.”

Az ünnepség hangulatát emelte Mezei Kinga Jászai Mari-díjas színművész, rendező éneke, aki kisfiával együtt jött el édesanyja kiállítás-megnyitójára.

Perger Éva, a galéria háziasszonya virágokkal köszöntötte a művészeket.

A továbbiakban a rendezvény „összmagyar” művészek pogácsás-borozgatós baráti találkozójává alakult, hiszen itt volt művész barátként Szemereki Teréz Ferenczy Noémi-díjjal kitüntetett kerámiaművész a férjével, Felvidékről Bott Maya, Kovács Éva és Kovács Zsuzsa képzőművészek (ahogy ők fogalmaztak: „a dunaszerdahelyi lányok”), Győrből Barna Borbála képzőművész, valamint Dániel István, a Győri Fotóklub Egyesület képviseletében.

A kiállítás február 10-ig, 10-17 óra között tekinthető meg.

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja


2016.01.12