A „történelmi” Magyarországot nem véletlenül nevezték a „Szent Korona országai”-nak. Ahogy Magyarországnak viszontagságos történelem jutott osztályrészül, úgy a koronának is. Kulacsba tették, elvesztették, ellopták, elásták, a Tanácsköztársaság idején majdnem műkincskereskedőhöz került, majd csaknem elpusztították, de mindig visszakerült a magyarsághoz, azt jelképezve, hogy ismét képesek leszünk felállni, akárhányszor kerülünk is padlóra.

1944-ben a II. világháborúból való kiugrási kísérlet előtt, hogy a korona ne kerülhessen német kézre (és persze szovjet kézre se), a koronaőrök kicsempészték a jelvényeket a ládából, amelynek őrzése tovább zajlott, mintha a korona és társai még mindig a vasládában lennének. Noha egy titkos helyen elásták, végül Szálasiék később mégis megtudták, hol rejtették el a koronát, így az a nyilas-kormány kezére került. A bábkormány menekülése során vitte magával az ereklyét, előbb Veszprémben, majd Kőszegen rejtegették, végül Ausztria felé – története során másodszor – elhagyta az országot. 1945 áprilisában az utolsó Szálasi-féle koronatanácson elhatározták, hogy a koronát újra elássák (története során harmadszor), és egy üres benzineshordóba rejtve az Attersee-tó partján május 5-én este meg is történet ez. A korona vasládáját továbbvitték, megtévesztésül. A koronaőrség maradéka végül május 9-én Augsburgnál amerikai fogságba esett, akik azonnal követelni kezdték a láda kulcsait. Mikor kiderült, hogy pusztán az üres láda került a kezükre, a kihallgatások során megtudták a korona valódi helyére. A koronaékszereket kiásták, és az amerikai hadsereg augsburgi trezorjába kerültek. Innen Frankfurtba, majd az Egyesült Államokba vitték a Szent Koronát, ahol – egyes állítások szerint – némelyek fel is próbálták a fejükre, míg végül Fort Knoxba, az USA legendás trezorjába került.

Mivel az Amerikai Egyesült Államok kapcsolata a hidegháború során Magyarországgal ténylegesen hideg, de legalábbis hűvös volt, a kultikus tárgy hazahozatalára sokáig nem volt túl sok remény. A magyar emigráció sem támogatta, hogy a kommunista és szovjetek által megszállt hazába kerüljön a korona, egyfelől legitimációs ereje, másrészt annak féltése miatt. A feudalizmust és a királyságot annyira szapuló kommunista vezetésről el tudták képzelni, hogy akár képesek megsemmisíteni is azt.

Az 1970-es évek második fele a hidegháború enyhülésének ideje volt, és újra felmerült a korona visszaadása. Jimmy Carter amerikai elnök végül 1977 végén eldöntötte, hogy gesztusként visszaadják a magyar népnek – és nem a magyar kormánynak – a relikviát. Ennek fejében elvárták, hogy Kádár János ne legyen jelen az átadás során. Kikötése volt emellett, hogy a koronát ki kell állítani, ami annak egyfajta védelmet jelentett (a korábbi 1919-es kommunista vezetésben, ugyebár felmerült már a „zsarnokság” eme állítólagos jelképének megsemmisítése), ugyanakkor szembement a magyar hagyományokkal. Ellentétben az 1978-as visszakerülés utáni korszakkal, korábban a korona ugyanis nem vásári látványosság volt, annak megtekintése csak nagyon ritka és különleges alkalmakra korlátozódott (mint például a koronázás, vagy az 1938-as Szent István emlékév). Végül katonai tiszteletadás során 1978. január 6-án a Szent Koronát átadták a magyar hatóságoknak, és azt a Nemzeti Múzeumba szállították. A múzeumban való kiállítás egyben jelezte, hogy a kommunista magyar kormány nem helyezi vissza a Szent Koronát a nemzet élére, arra műkincsként tekintett.

Erre szimbolikusan 2000. január 1-én került sor, mikor egy új törvény értelmében a magyar államot megtestesítő ereklye átkerült az Országházba, jelezve, hogy az ország ismét a Szent Korona védelme alatt áll.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Benda-Fügedi: A magyar korona regénye. Bp. :Magvető, 1979., http://mult-kor.hu/cikk.php?id=19269

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.