966

Csillagösvény

Filmklub a megyei könyvtárban

A megnyesett fa kizöldül – ennek jegyében igyekezett életet lehelni az egyházba Lékai László esztergomi érsek. Munkássága azt az örök érvényű alapigazságot tükrözi vissza, hogy a dolgokat ápolni kell, hogy termést, hasznot hozzanak, gyümölcsözőek legyenek. Így van ez az emberrel is.

A gyermek tiszta lappal jön a világra. Mindenki eltérő habitusú, különböző természetű, más-más feltételek között nevelődik – a paloták mellett kunyhók is léteznek. Senki sem választhatja meg születésének körülményeit. Az eltérő lehetőségű „palántákból” kell dolgos, becsületes embereket formálni: ebben rejlik a pedagógusmesterség nehézsége, egyben szépsége is.

Isten szolgáinak vezérlő elve a keresztény szeretet, szolidaritás, az elesettek gyámolítása, nehézségeik lehetőség szerinti enyhítése, akkor szolgálják igazán a Teremtőt. Ha a Gondviselő letekintett glóbuszunkra a 20. század második évtizedében, elborzadt a Nagy Háborúval járó szörnyűségeken, s amikor pillantást vetett szerencsétlen sorsú hazánkra, szeme könnybe lábadt.

Mit látott a Mindenható? Egy ezer sebből vérző országot, melyet utána – nagyhatalmi ármányok folytán – megcsonkítottak. Elveszett a Tündérországnak mondott Erdély, milliók lettek idegenek saját egykori szülőföldjükön, Reményik Sándor szavaival: „Nem volt egyéb bűnük, mint hogy magyarok voltak”. A két világháború közti viszontagságaik a második világháború szörnyűségeivel együtt komoly törést okoztak, kulturális, vallási lehetőségeik beszűkültek a román adminisztráció miatt, majd a szocialistának mondott világba történő kényszerű betagozódásukat szenvedték el, állampolgári és emberi mivoltukban a továbbiaknál is mélyebben megalázva.

Amikor – úgy hitték – ütött az igazság órája, a Szovjetunió meggyengülésével szétesett a kelet-európai szocialista rendszer, s a román önkényuralmat is maga alá temette. Nicolae Ceaușescu, a „Kárpátok Géniusza” maga is megtapasztalta az emberi lét végességét, házastársával együtt golyó oltotta ki az életét. A szocialista iparosítás monstrumai, gyárai, acélkombinátjai rozsdatemetővé váltak, tömegek veszítették el munkájukat, s kerültek kilátástalan helyzetbe.

S kik a legsebezhetőbbek? Természetesen a gyerekek. Sokaságuk mindennapjainak részévé vált a nélkülözés, a családok szétesése, élték az utcagyerekek kilátástalan sorsát, a vele járó morális lezüllés veszélyével. Egy ferences rendi szerzetes, Böjte Csaba személye itt kerül a képbe: nem csupán átérezte ezen gyermekek szenvedéseit, hanem a tettek mezejére is lépett. Célul tűzte ki, hogy gyermekeket emeljen ki a mélyszegénységből, emberi életet biztosítson számukra, a családi otthon melegével lássa el őket.

Ezekről a törekvésekről, valóra váltásukról vall a Csillagösvény című, egy órás, 2004-es dokumentumfilm, amelyet december 15-én vetítettek le a megyei könyvtár ez évi utolsó Filmklubjának keretében a Kisfaludy Károly Könyvtár második emeleti rendezvénytermében.

Az atya aktivitása „hegyeket mozgatott meg” Déván, majd később Szászvárosban, Szovátán iskoláztatással párosuló gyermekotthonok nyíltak, s továbbiak indulására is van lehetőség. 1992-től, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány megalakulása óta napjainkig grandiózus méretű, eléggé el nem ismerhető tevékenysége nyomán felettébb jelentős eredmények születtek. A film bevezetőjében szembesülhettünk a mérhetetlen nyomor képeivel, lepusztult házak, romok, elárvult gyáróriások vonultak el előttünk, majd a remény sejlett fel, jól példázva, hogy nincs olyan kétségbeejtő, nehéz helyzet, melyen az emberi akarat, hit, szeretet ne tudna úrrá lenni.

A filmben nyomon követhettük azt az utat, melynek kapcsán fejlődtek, gyarapodtak az intézmények, s az alapítvány számláján egyre gyűltek a felajánlások. Elszánt segítőkre is sikerült szert tenni: elhivatott, lelkes pedagógusok töltötték fel a növekvő tantestületet, s végezték szerzetestársaikkal együtt misszióba illő feladatukat. Sikerült több épületet megvásárolni annak kapcsán, hogy sor került egyházi ingatlanok visszaszerzésére.

Böjte atya szerint mindenkinek szükségletei szerinti segítséget nyújtanak. Ennek legmagasabb szintű formája a bentlakásos családi otthonok keretében történő nevelés. A növendékek számára sokszor újdonság a rendszeres meleg étel, tiszta ágy és ruházat. Nemcsak kenyérrel él az ember: ez a jézusi gondolat gyakorlati formát ölt. Rendszeres óvodáztatásban, iskolai képzésben részesülnek az itteniek, elmaradhatatlan életükben a misehallgatás. Az öntevékenységre, tehetségápolásra is nyílik lehetőség: énekkar, néptánckör színesíti mindennapjaikat, viszi el hírüket messze az intézmény falain túlra. Önkormányzatok, iskolaigazgatók, kórházi vezetők és egyéb közéleti személyiségek is egyengetik útjukat, az évek folyamán elvitathatatlan tekintélyre tettek szert, és élveznek elismertséget.

Böjte Csaba „ars poeticája” szerint nincsen rossz gyermek, mindenkivel meg lehet találni a hangot, s embert faragni belőle. Vezérelve a feltétlen szeretet, a hivatás iránti magas szintű elkötelezettség: ezt várja el munkatársaitól is. Ahogy gyermek és nevelő nyilatkozik, kitűnik, hogy ez a törekvés teljességgel eredményes; tanárok, gyerekek egyaránt szeretettel, elismeréssel beszélnek a munkájukról. Olyan az egész, mint egy nagy család, közös öröm, esetleg bánat, az egymás iránt érzett felelősség.

Eltérő sorsokkal álltak szemben. Akadtak árvák, félárvák, olyanok, akikről szüleik lemondtak, de olyanok is, akik – kilátástalan élethelyzetbe kerülvén – azért adták be gyermeküket, hogy jobb sorsuk legyen. Böjte Csaba személyesen látogatta meg a bajba jutott családokat, hogy a segítség módjáról dönthessen. Napjainkra olyan generáció nőtt fel, melyek közül számosan az alapítványi kollégium falai között nevelkedtek, innen bocsátották szárnyra őket, segítették az önálló életvitel kialakítására, s most mint tanár tértek vissza.

Itt az oktatás átengedi az elsőbbséget a nevelőnek, figyelembe kell venni, hogy az alapvető, szocializációhoz elengedhetetlen higiéniás és egyéb hiányosságokat pótolják, akadt olyan tizenkét éves fiú, aki még ceruzát sem fogott a kezébe. Nagy gondot fordítanak arra, hogy – lehetőség szerint – az otthonhoz fűződő szálak se szakadjanak meg; ünnepszámba megy, amikor a szeretteik viszontlátják egymást. Számos szülő – bár gyermeke az intézeti gondoskodást élvezi – küzd a fennmaradásért, amely nem egyszerű, főleg, ha a házastárs tragikus elvesztésével még a munkanélküliség réme is párosul. A találkozásokra a vakációk adnak lehetőséget, de akadnak olyanok is, akik számára az otthon az év minden napjában a kollégium.

A kibocsátott tanulók az állami oktatásban is tisztességgel helytállnak, sokan végezték el eredményesen az egyetemet. Az alapítvány házbérléssel segíti egykori növendékeiket a külvilágban, nem hiányzik az anyagi, az élelmiszer és egyéb segély sem. Jó érzés, hogy a bérelt házakban a tanulók közösségi formában élnek, összeadják a pénzt, és létükről maguk együttesen gondoskodnak.

Böjte Atya ambíciója kimeríthetetlen, célja az erdélyi régi történelmi örökség gondjának viselése. Nem csupán az ember, de a műemlékek is lehetnek árvák, főleg olyan rendszerben, ahol a magyar múlt nyomait is el szeretnék tüntetni. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szülőházát gondozza, de nyilván az egész erdélyi történelmi örökség megmentése a cél.

Napjainkban a magyar hazában is sok a nehéz sorsú gyermek, humanitárius követelmény a gyermekéhezés felszámolása. A testi, lelki nélkülözés számtalan ember életét mételyezi, mindenki erkölcsi kötelessége – erejéhez mérten – enyhíteni a nélkülözők problémáját. Karácsony közeledtével ez még fájdalmasabban érinti az embereket: jusson eszünkbe a karácsonyi terített asztal, az ajándékok sokasága és a csillagszórós karácsonyfa gyertyafényeinél, hogy a szeretet ünnepéről van szó, s jusson eszünkbe az önzetlen szeretet kategorikus imperatívusza is, melyet Nagy László így fogalmazott meg: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem”.

Remélhetőleg számos honfitársunk szíve és – lehetőség szerint – erszénye is megnyílik, hogy enyhítse sokak nyomorát, s némi jelképes karácsonyi fényt és üzenetet tolmácsoljon a szeretetével.

Csiszár Antal

2015.12.17
25