1085

Felejtsük már el a Metallicát

Öt közelmúltban megjelent lemez kritikája

Az alábbiakban három metállemezről, egy lágy rock albumról és egy electropop-szerű anyagról lesz szó. Megmondjuk, milyen az új Tame Impala, az új Amorphis, az új Chris Cornell, az új Soilwork és az új Annihilator. Annyi poént lelövünk így előre, hogy el semmitől nem ájultunk.

TAME IMPALA – CURRENTS
(MODULAR/UNIVERSAL)

Ha a gitárzenéket nézzük, az utóbbi évek legjobban felfutott stílusa talán a pszichedelikus rock. Ez pedig nem kis mértékben a Tame Impalának, vagyis inkább Kevin Parkernek köszönhető, aki csak a turnékra visz magával más zenészeket, igazából ő írja, játssza fel és producereli is a dalokat. A zenekar új albuma, a Currents viszont egyáltalán nem rock, sőt, gitárzenének sem lehet nevezni, a hangsúly már egyértelműen a szintihangokon van, meg a legtöbb szám gerincét adó nagyszerű basszusmenteken. A baj csak az, hogy a lemez az elejétől a végéig meghallgatva egyszerűen unalmas. Hiába az utolsó részletekig kikísérletezett hangzás, a keserű hangulat és az egyenes szövegek, amikből láthatjuk, hogyan dolgoz fel egy szakítást egy introvertált és talán kicsit önző személyiség, ha mindez nincs olyan szórakoztatóan tálalva, mint amilyen a Lonerism volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne elmerülni a lemezben, mondjuk egyre jobban elfáradva egy éjjeli virrasztás során, vagy hogy ne lennének nagyon jó számok rajta, mint a funkos The Less I Know the Better, vagy a Yes I’m Changing. Ahogy ebben a dalban ki is jelenti, Parker változik, és bár nem ez eddigi legjobb munkája, kétségtelenül van annyira tehetséges, hogy kíváncsiak legyünk, merre változik tovább.
3,5/5 (má)

Itt meghallgathatod.

AMORPHIS – UNDER THE RED CLOUD
(NUCLEAR BLAST)

A „közmegegyezés” szerint az Amorphis csúcsteljesítménye az Elegy, majd utána, még Pasi Koskinennel a mikrofon mögött, lejtmenetbe kerültek, és nagyon jót tett nekik az énekescsere, hiszen Tomi Joutsennel ismét szárnyalnak. Szerintem viszont ez egy marhaság, szigorúan csak a lemezeket figyelembe véve, tehát nem törődve azzal, hogy Pasi alkoholista, kiállhatatlan, antiszociális fráter volt-e, vagy sem, az Amorphis kreativitása zenitjét a Tales... / Elegy / Tuonela / Am Universum albumoknál érte el. Sőt a banda által lefitymált Far From The Sun is remek volt, szép zárása a Pasi-korszaknak. Azóta meg mi is van tulajdonképpen? A gép, általában kétévente, legyártja az újabb és újabb Amorphis-lemezeket, amelyek dalait kis túlzással cserélgethetnénk, bármelyik lehetne bármelyiken, nem tűnne fel nagy különbség (zeneileg – mert azért a többnyire meglévő szövegi koncepciók miatt ez nyilván nem ilyen egyszerű). Persze, ez a gép tehetséggel, lélekkel megépített, gondosan karbantartott, nagy teljesítményre képes, épp ezért minőségi produktumok futnak le a szalagjáról. A kezelői által hozzáadott egyéb értékek miatt pedig mindig élvezhető, néha (Skyforger, Circle) még annál is jobb a végeredmény. Az Under The Red Cloud nem több, de nem is kevesebb, mint a tiszteletre méltó, régóta hiba nélkül működő gép legújabb terméke.
3,5/5 (SCs.)

Itt hallgasd meg!

SOILWORK – THE RIDE MAJESTIC
(NUCLEAR BLAST)

A Soilwork sosem volt balhés zenekar. A legizgalmasabb történés a házuk táján az volt, amikor a legfőbb dalszerző (Peter Wichers) státusza évről évre más volt, és ki-be mászkált a svéd metálzenekarból. Az új lemezük tehát már nem az első, ami nélküle készül, a zenekar viszont tőle függetlenül is menetrendszerűen szállította az egységes, vagy csak kicsit ingadozó színvonalú albumokat. Az előző dupla album kissé nagy vállalkozásnak tűnt, és el is vesztek benne, mert majdnem vissza lehetett volna nyesni egy lemeznyire, annyira tele volt töltelékkel. A The Ride Majestic most pedig viszonylagos rövidsége ellenére szinte túl is szárnyalja azt töménységben, de szerencsére minőségben is. A zenekar sokszínű világa folyamatosan bővül, most a hard rockos hatások domborodtak ki, néhány helyen pedig egyenesen a black metal, az epikusabb fajtából (Dimmu Borgir, Emperor). Szerencsére a Soilwork még mindig képes ezeket a hatásokat egybegyúrni, és bár a Lángoló szerkesztőségben többen hülyét kapnak a váltott, hörgős-dallamos énektől, én mégis azt mondom, hogy itt ez is működik. Nem a zenekar legizgalmasabb albuma, de van benne annyi újdonság, és van benne annyi jó ötlet, hogy egy szórakoztató lemeznek tartsam.
4/5 (-dj-)

Itt a lemez.

ANNIHILATOR – SUICIDE SOCIETY
(UDR MUSIC)

Dave Padden két szempontból is rekordernek tekinthető az Annihilator történetében:
- a frontemberek közül ő húzta a legtovább Jeff Waters zenekari főnök és Cseh Mária-díjas primadonna oldalán;
- a thrash metal színtér egyik legillusztrisabb átjáróházában sosem fordult meg nála megosztóbb karakter.
Ezen sorok írója azok közé tartozik, akik szerint Paddent egyéniségét és karakterességét tekintve tárt karokkal várták volna a Birodalmi Rohamosztagban, így igen pozitívan érintette a hír, miszerint a mikrofon újra Watershez kerül. Úgy tűnik azonban, hogy ez a váltás nem volt különösebb hatással kreativitására, a Suicide Society ugyanis legjobb esetben is csak az elmúlt tíz évben készült lemezek színvonalát hozza. Márpedig egy olyan hangszeres tudással és dallamérzékkel rendelkező faszi, mint Waters, igenis írjon legalább Second To None-, Hunger- vagy City Of Ice-kaliberű dalokat (hogy szándékosan ne a klasszikus érát említsük), és lehetőleg ódzkodjon 30 éves Metallica-témák újrahasznosításától!
3/5 (nausea)

Itt lehet meghallgatni.

CHRIS CORNELL – HIGHER TRUTH
(UNIVERSAL)

Ha szívlapáttal verjük agyon a bennünk lakozó, terepgatyát surranóba tűrő Rockerek.hu-felhasználót, akkor sem mondhatunk mást, mint hogy Chris Cornell Scream című nagylemeze szégyenletesre sikeresett. Az, hogy a Badmotorfingert feléneklő fenomenális rockénekes a vodka-Redbull és Rihanna célközönségének szórakoztatására adta a fejét, már megért volna egy kerékbetörést. A fő gond azonban mégis a félelmetesen rossz produkció volt. Azóta vélhetőleg a Soundgarden-frontember sem titulálja másként az ominózus albumot, mint förtelmes ballépésnek. Ezt igazolja a Higher Truth is, ahol már nyoma sincs löttyedt R&B-kísérleteknek. Ehelyett country- és blueshatásokban bővelkedő akusztikus dalok sorjáznak a lemezen majd egy óra terjedelemben, nulla meglepetésfaktorral, különösebb mélységek nélkül. Péntek esti lazításhoz egy raklap sör mellé több, mint ideális, önmagában azonban felejthető lemez. Akkor inkább már az Euphoria Morning vagy Eddie Vedder Into The Wildja.
3/5 (nausea)

Erre hallgatható.

Forrás: langologitarok.blog.hu

2015.11.20