1948

„A barbárság kelet-európai sorsmintázat”

Péterfy Gergely a XV. Győri Könyvszalonon

A József Attila-, Márai Sándor- és Déry Tibor-díjas Péterfy Gergely exkluzívnak is nevezhető vendége volt a XV. Győri Könyvszalonnak november 8-án, vasárnap késő délután, hiszen legújabb regénye, a Kitömött barbár kapta 2015-ben az Aegon Művészeti Díjat. A rendkívüli érdeklődés övezte könyvbemutatón Szívósné Vásárhelyi Zsuzsa volt a szerző tökéletesen felkészült, a kötetet roppant mélyen értő beszélgetőpartnere.

Péterfy Gergely a gratuláció elhangzása után arról beszélt felvezetésként, hogy az Aegon-díj szerfelett értékes elismerés, mivel szakmai és nem állami díj, ahol a zsűritagok nem ismerik egymás kilétét, így eredendően kizárható a „manipuláció”. A rövid időn belül három kiadást megért Kitömött barbár 67 beküldött kötet közül lett a díjnyertes választott. „Nagyon fontos, hogy minél több olvasót visszaszerezzünk a kortárs irodalomnak, akiket az elmúlt 20 évben elveszítettünk” – mondta Péterfy, és a Pódiumszínpad tömött széksorait elnézve talán mindannyian jó úton haladunk mind írói, mind olvasói részről.

A Kitömött barbár történetét amúgy a véletlen hozta: Péterfy Gergely még az 1980-as években, Kazinczy Ferenc levelezésének olvasása közben bukkant a témára. Egy apró sztoriban pillantott meg egy olyan távlatot, amely nem hagyta nyugodni. Bécsi ösztöndíjjal kutatott levéltárakban, a szabadkőműveseknél, ahol a majdhogynem „elhallgatott” források adtak táptalajt a regénynek. Először doktori disszertációjában dolgozta ki a „száraz” tényanyagot, ez volt a tulajdonképpeni felkészülés a könyvhöz. Szűken nézve 10 év alatt állt össze a regény, míg végül a meglévő „adatkazal” fikciós alapokra felépülve, szelektálás, átírás, módosítás, figurák egybegyúrása és megváltoztatása után öltött testet a lapokon.

A történet szerint 1796-ban Kazinczy Ferenc hétéves börtönbüntetését tölti Csehországban, amikor Bécsben meghal fekete bőrű barátja, Angelo Soliman. Holttestét császári parancsra kitömik, és kiállítják a Természettudományi Múzeumban. 36 évvel később aztán Török Sophie, Kazinczy özvegye elmegy a múzeumba, hogy szembenézzen a kitömött testtel… „A könyvben valamilyen szemszögből minden és mindenki barbár” – jelentette ki Szívósné Vásárhelyi Zsuzsa, és a cím által kifejezett központi motívumrendszer valóban „játékra” is hív olyan tekintetben, hogy a regényben minden szereplő kijelöli magának azt a pozíciót, ahonnan a többieket barbároknak tekintheti, így körvonalazván ezt a személyenként változó, szubjektív fogalmat. Konklúzióként és kifutásként pedig gyakorlatilag azzal szembesülhetünk, hogy a szabadkőművesség rendszere lehet az egyetlen olyan „hely”, ahol a barbárságtól mentesülhet az egyén. „A barbárság egy meglehetősen paradigmatikus, kelet-európai sorsmintázat” – hangzott el végül mintegy igazolásaként a történteknek.

Péterfy a dramaturgiai koncepcióval kapcsolatban kitért arra, hogy a mindentudó elbeszélő és a perszonális elbeszélő között van több „ingás” is, mert beenged egy nyitást azon dolgok érdekében, amelyeket Sophie egyszerűen nem láthat. Emiatt pedig sikeresen kerül el a történetiség egyfajta káros „beszorulást” – valójában ez egy optikai trükközés az olvasó érdekében, amely alkalmas arra, hogy teljes képet kapjunk a történetben. A szerző úgy fogalmazott: „Olyan, mint egy dobozon belüli, s még azon is belüli doboz, amelyet az olvasó váltogatva nyitogat”.

A Kitömött barbár tudatosan és szándékoltan íródott mai nyelvezettel, mert pontosan ez a történet idejéhez képest idegen fogalmazás és szóhasználat „békíti össze az egymástól különböző szólamokat”. Péterfy Gergely szerint egyszerűen nem lehetett helyes alternatíva az a XIX. századra utaló mesterkélt, „pipiskedő” nyelvhasználat, amelyet a történet ehhez az érához igazodva kiadott volna. „Ebben a liberális regényben a nyelv szintjén az olvasó azt csinál, amit csak akar.” Így maradt el végül – néhány kritikus és szakmabeli ellenvéleménye dacára – a hamis archaizálás. „Én a fordítója vagyok ennek a történetnek, így az én hangomon kellett megszólalnia.”

Ha nem alternatíva az intellektus sem, mi lehet az ellenszere végső soron a barbárságnak? Erre csak krisztusi válasz adható a „fordítsd felé a másik orcádat is” mentén, hiszen az emberiség máig nem találta meg sem a fizikai, sem pedig a nyelvi agresszió ellenszerét. Így marad az a fajta, a szó jó értelmében vett „tipikus” regénybefejezés, amikor ugyan a hős elbukik, de (valahol) mégis győzedelmeskedik. Péterfy Gergely pedig a hallgatóságára néz, és némileg szerénykedve, de a pillantása mögött mély hittel és magabiztossággal bízva jelenti ki: „Én azt remélem, ez is egy olyan könyv, amelybe belép az olvasó, és amikor kilép belőle, valami megváltozott benne”. Én úgy hiszem, talán éppen ez lehet a mindannyiunkban kiirthatatlanul feszülő barbárság valódi, harcra kész ellenpontja.

Szilvási Krisztián
Fotó: Vas Balázs

2015.11.10