Neve eddig ismeretlen, de ez nem tart soká – ha nem is feltétlen e filmnek köszönhetően, de a következő, Assassin’s Creed című játékadaptációját követően nagy valószínűséggel többen fogják már ismerni. Justin Kurzel. Nevet megjegyezni.

Minden három boszorkánnyal és egy jövendöléssel kezdődött, minek következtében Macbeth és közvetlen környezetének sorsa megpecsételődött, vakvágányra került. A jóslat szerint Macbeth (Michael Fassbender) hamarosan Cawdor thánja, majd Skócia királya lesz. Előbbi nagyon gyorsan beigazolódik, így nem telik el sok idő addig, míg Macbeth vérszemet kap, és kedves neje (Marion Cotillard) unszolására megsiettetik a dolgot, s meggyilkolják a jelenlegi skót királyt, Duncant. Események, érzelmek láncreakcióját indítja el ez a cselekedet, mely aztán visszavonhatatlan következményekkel jár a szereplőkre nézve.

Gyilkosság, pláne uralmi vágyból fakadó királygyilkosság nem maradhat megbosszulatlanul, a bosszú pedig nem feltétlen egy másik ember megtorlását jelenti – inkább az elme könyörtelen revansát, ami akár egy életlen, de nem kevésbé ártalmatlan penge, úgy vágja el az egyén józan ítélőképességét biztosító fonalait. Macbeth, miután kegyetlen, előre megtervezett tettét elkövette, a bűntudat és hatalomféltés szerencsétlen áldozata lesz – ezzel jelezvén azt, hogy bizony a hatalomnak, pláne az erőszakkal elragadott hatalomnak óriási ára van, ezt az árat pedig mindenkinek meg kell fizetni. Nincs kivétel. Ahogy Macbeth egyre szikrázóbb őrülete sem hagy környezetében senkit érintetlenül: legyen szó asszonyról, gyerekről, vagy akár leghűségesebb társról. A három boszorkány szavainak súlya mindenkit magával ragadnak, és bűn nem marad megtorlatlan, lélek pedig nem marad kín nélkül. Talán mindezek után felesleges hozzátennünk azt, hogy a Macbeth nem egy vidám történet.

A mostanában szerepet szerepre halmozó Michael Fassbender (jelenleg 3 filmje tart az utómunkálatoknál, 2 az előkészületeknél, 1 épp forog és 1 már készen van – a színész valószínűleg hírből sem ismeri a pihenés fogalmát) a korábbiaktól egy kevéssel eltérő Macbeth-et kelt életre Kurzel filmjében. A gyötrődés nem új keletű, sem pedig az őrület és a lelki kín, újdonságként szolgál azonban a mind a rendező által, mind pedig Fassbender által aláhúzott és kiemelt, nézőből kiváltott empátia. Macbeth nem szánni való bolond, hanem egy olyan férfi, akit a saját háborús múltja alaposan megrágott, és cafatokban kiköpött. Ez igazolni nem igazolja gyilkosságait, de a film végére érve eljutunk arra a pontra, hogy valamennyire megértsük őt (már amennyire az események, a körülmények engedik), és őrületének véres szövetén túl lássuk az embert magát, akinek a bekövetkező halál nem csupán sorsszerű, de még inkább megváltás. Michael Fassbender játéka ennek megfelelően intenzív, a tőle megszokott testi-lelki beleéléssel adja át a figura lényegét. Arcára hol a kín ül ki, hol vadállati vehemenciával veti bele magát a harcba, hol pedig tekintete telik meg megmagyarázhatatlan őrülettel. Beszéljünk akár a csendesebb pillanatokról (melyek legfeljebb a hangzást tekintve csendesek, az érzelmek és gyilkos vágyak ilyenkor is teljes hangerővel dúlnak), akár a dühtől izzó momentumoktól, a színész jelenléte soha nem szűnik meg erőteljes jelenléttel bírni.

A Fassbender partnernőjéül szolgáló Marion Cotillard (Két nap, egy éjszaka; Eredet) hasonlóan érzékletesen jeleníti meg a lassan őrületbe fúló, bűntudat által mardosott asszony karakterét, aki egyik pillanatban még férjurát uszítja gyilkosságra, a másikban pedig az általa közvetve teremtett szörnyetegen rémüldözik. Meglehetősen nehéz figura, összetett: könnyű összetéveszteni egy szimpla zsarnoki asszonyfigurával, de ennél többről van szó. Túl azon, hogy áttételesen egy gyilkosról beszélünk, a film nyitójelenetében mutatott halott gyermeke rányomja bélyegét a későbbi cselekedeteire. Hasonlóan Macbeth-hez, úgy ő sem csupán egy zakkant elme, a körülmények azok, amik megzavarják őt és józan gondolkodását: igazolás nála sincs, semmi nem mutatja, hogy akár egy kicsit is igaza lenne. Cotillard amennyire tudott, megpróbált emberi arcot kölcsönözni ennek az asszonynak, megvillantva a figura több dimenzióját: bánatot, kétségbeesést, férje pipogyaságáért érzett dühöt és a részben általa teremtett káoszt látva zavartságot. Marion Cotillard Lady Macbeth-je talán az eddigi legjobb. A színésznő rajongói tehát most sem csalódhatnak kedvencükben.

Vizuálisan is legalább olyan erősnek bizonyul a film, akár színészi alakítások terén: Skócia ködlepte dombjai és kopár síkjai kellően visszaadják a történet szigorát és morózusságát. A narancssárga színekben pompázó egyes jelenetek – jelesen a finisben zajló párbajt Macbeth és Macduff között – szép kontrasztot állítanak a szürke, hideg vonalakkal, mintha csak a főszereplő saját, személyes infernójának lennénk tanúi. Ez a stilizáltság a filmet, adott pontjain valamelyest elemeli a rögvalóság talajától, kicsit olyan, mintha a karakter lelki világába pillantanánk be – így a rendező, Justin Kurzel képes elérni, hogy ne csupán verbális szinten működjön a film, de vizuálisan is hasonlóan erős legyen és markáns. Egyetlen bökkenő az egészben, hogy a dialógusok – átvéve az eredeti szöveg nagy részét – javarészt túlságosan művivé teszik, színpadiassá a végeredményt, és többször éreztem, hogy megakasztja a film átélhetőségét. Ez az egyik, a másik pedig, hogy átrágva magamat több Macbeth-adaptáción, üdítő lett volna egy olyan interpretációt végignézni, amely nem használja szolgai hűséggel az alapul szolgáló matéria párbeszédeit. A fentiek fényében apró gikszernek, szinte szőrszálhasogatásnak tűnik csak, az is: a film jó, szolgál némi újdonsággal az eredetit illetően, a színészek pedig kitesznek magukért, küllemre kitűnő, a háttérzene pedig kellően nyugtalanító. Akik szeretik Shakespeare művét, azok feltételezhetően itt is találnak csemegéznivalót, akik pedig most ismerkednek a drámával, nos talán azok járnak a legjobban. A haladóknak ott van Roman Polanski verziója.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu