850

220 éve született John Keats


John Keats, az angol romantikus költészet egyik legnagyobb alakja, a „Szépség költője” 1795. október 31-én született Londonban egy istállótulajdonos legidősebb fiaként. Szülei Harrowban akarták neveltetni, de kénytelenek voltak megelégedni az enfieldi iskolával.

Iskolai évei alatt angolra fordította az Aeneist. 14 éves korában egy sebészorvos segédje lett, később a londoni Guy’s Hospitalban orvosi pályára készült, de inkább a költészet felé vonzódott. „Az ő szemében – írta egyik diáktársa – a legnagyobb emberek a költők, közéjük számítani, ez volt a legfőbb becsvágya.”

1816-ban megismerkedett L. Hunttal, aki elsőnek közölt tőle verseket a The Examiner című folyóiratban. Hunt haladó szellemű racionalista-deista körében találkozott Keats Shelley-vel és olyan művészekkel, mint J. H. Reynolds és B. R. Haydon. 1817-ben jelent meg első verseskötete, s ez év tavaszán kezdett bele Wight szigetén az Endymion című írásába, amely 1818-ban látott napvilágot, és rögtön a támadások középpontjába került. Később gyalogtúrára indult az angol tóvidékre és Skóciába Ch. Brown társaságában. Mull szigetén egyre súlyosbodó hörghurut támadta meg. Londonba visszatérve tüdővészben haldokló öccsét ápolta. 1818 vége felé találkozott először Fanny Brawne-vel, akit 1819 tavaszán eljegyzett.

A szenvedésekkel teli húsz hónapban írta legmaradandóbb műveit. Harmadik, legérettebb kötete 1820 júliusában jelent meg, de halálos betegsége már ekkor jelentkezett. Egy ideig Fanny Brawne és a lány anyja ápolták. 1820 szeptemberében Keats Olaszországba hajózott festő barátja, J. Severn társaságában, az ő karjai között halt meg Rómában, 1821. február 23-án. Kérése az volt, hogy sírjára ne kerüljön név, így csak annyit véstek rá: „Itt nyugszik az, kinek nevét vízre írták”.

John Keats sokáig úgy élt a köztudatban, mint a „Szépség költője”. Nem elégedett meg az érzéki világ idillikus nyugalmával, hanem filozófiai általánosításra, társadalmi hasznosságra törekedett, ezért fordult a dráma és az eposz tágabb világa felé. Megdöbbentő, mi minden fér el egy-egy sorában, mennyi kép, mennyi távoli képzettársítás, mennyi rejtett értelem. Verseit úgyszólván szavanként lehet élvezni. Talán ez varázsának titka: az egyes szó is „a thing of Beauty”, szép értéktárgy a maga helyén.

Byron, Shelley (aki legméltóbb emléket Adonais című elégiájában állított neki) és Keats mindhárman tragikus fiatalságban haltak meg. Nem értek meg, nem lettek harcos és lázadó ifjúkor után higgadt klasszikusok, mint a nagy németek. Az ilyen lehiggadás azonban egy kissé mindig árulás is; árulás a fiatalsággal szemben, árulás azzal a kimondhatatlan tartalommal szemben, amelyet a költő, amíg fiatal, közvetlenül tud verseibe fogadni. A három nagy angol halálával hű maradt a titokhoz, hű maradt a lázadáshoz, nem kötött békét, nem alkudott meg. Alakjukat az örök ifjúság glóriája övezi, mint az ünnepi áldozókat a görög vázán, amelyről Keats legszebb ódája szól.

Nagy Mária

Források: http://www.literatura.hu/irok/romantik/keats.htm, wikipédia.hu, Világirodalmi lexikon. 6. köt. Budapest : Akadémiai Kiadó, 1979.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2015.10.31
19