Cseri Dávid a helytörténetírók legifjabb generációjához tartozik. Ennek ellenére már a második kötete az, amit bemutat az idei Könyvszalonon. Az Erőt s Erényt! című kötet egy bábolnai kötődésű huszártisztről, Pettkó-Szandtner Tiborról szól. Elképesztően kalandos életút az övé. Bemutatná nekünk röviden Pettkó-Szandtner vezérőrnagyot?

 - Tibor bácsi Pozsony vonzáskörzetében Bazin melletti birtokukon született, középnemesi családban. Édesanyjuk idő előtt hunyt el, ezután vették fel a Szandtner nevet is, megtarthatva a család ősi nemesi címét. Atyjára a környék neves állattenyésztőjeként emlékeznek vissza, lószerető ember lévén pedig különösen nagy hangsúlyt fektetett fogataira, így hősünk is a gazdaság állatai között töltötte gyermekkora minden szabadidejét, így már iskolai tanulmányai előtt eldöntötte, életét a lovaknak szenteli.
Neve nem csak a fogatsportban cseng jól, mivel a lótenyésztésben is mind a mai napig kontinenseket átívelő, látható eredményeket ért el. Munkássága nélkül aligha ünnepelhetnének Shagya-arab lóval győzelmet a távlovas Világ és Európa-bajnokságok résztvevői. Bécsen és Aachenen át számos hajtómérkőzés reflektorfényében úszott. Két világháborút élt és szolgált végig, Horthy Miklós kormányzó iránt épp úgy hűséggel volt mint elődeihez, Ferenc Józsefhez és IV. Károlyhoz a Monarchia huszártisztjeként. Itália földjének koronás leszármazottai mély tisztelettel és megbecsüléssel tekintettek személyére, akárcsak a fáraók országának uralkodói.
Pettkó-Szandtner Tibor egész életét arra tette fel, hogy a magyar lótenyésztést, lófajtáinkat újra a világ elitjébe hozza vissza, ami a Shagya-arab lófajtával sikerült is neki (többek között Hirohito japán császár kedvenc hátasai is Bábolnáról származtak).
Miután ezt megtette, a második világháború frontja hazánkat is elérte, így nem volt más választása mint, hogy a szovjetek elől a ménest Németország akkor még nyugalmas vidékére menekítse. A mentőakció (többek között az amerikaiak bevonulása után George. S Patton amerikai generális segítségével) sikerült is neki, de nem térhetett haza, mivel az új kormányzat hazaárulónak bélyegezte tettéért.
Ezután az "angolbeteg" Almásy László közbenjárásának köszönhetően az egyiptomi királyi ménes vezetésével bízták meg. Az itt lévő arab telivérek dicsősége ekkorra már jócskán megkopott, de ő kitartó és következetes munkájával az említett lófajtát is visszahozta a világ szeme elé, ezzel újra megjelentek a vásárlók Egyiptomban földünk minden tájáról (mindezt úgy, hogy időközben itt is megbukott a királyság, de őt ennek ellenére is hivatalában hagyták).A történetben a legnagyobb csattanó az, hogy az 1960-as években a magyar kormány több mént vásárolt az egyiptomi, akkorra már El-Zaahra nevű ménestől, amiket nem más tenyésztett ki, mint Szandtner Tibor, az a hazafi akit rövid idővel azelőtt hazaárulóként bélyegeztek meg és a rendszer legfőbb ellenségei között tartottak számon, aki már soha nem térhetett és nem is tért haza.
Igaz hogy egész életében keresetét a lovakkal, vagy velük kapcsán szerezte, mégsem tekintett rájuk úgy, mint munkaeszközre, társaiként nézett e nemes állatokra. Egy teljesen más vallású és kultúrájú országban is éltették és elismerték, szavára még a király is adott. Munkája nélkül a magyar fogatsport sem lenne a világ élvonalában. Bármekkora sikereket is ért el, szerénysége és jó modora egész életén át végigkísérte. Mindig értékelte a humort, és a legnagyobb mulatságok közepette is helyén volt a szíve és az esze. Honfitársait sohasem származásuk, hovatartozásuk, vagy a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük alapján értékelte. Neki csak az számított legyen jó és becsületes, igaz ember az illető. Aki bármit is hallott, olvasott róla, valószínűleg a legnagyobb alázattal gondol vissza az arab lovak, hithű lutheránus felvirágoztatójára és megmentőjére. 

Ha valaki, Ön igazán jól ismeri könyvének hősét. Ön szerint mi az, ami Pettkó-Szandtner Tibor életművében a legfontosabb: az általa írt szakkönyv (A magyar kocsizás), a fogathajtó teljesítmény, vagy éppen a lótenyésztésben elért eredmények? Esetleg valami egyéb?

- Nem szeretném, és úgy gondolom nem is lehet egymás mellé állítani érdemeit, hasonlítgatni azokat, mindnek megvan egyenként a mai napig látható jelentősége, de természetesen nekem is van saját véleményem és meglátásom.
 Könyvével megmentette a magyar kocsizás sajátosságait az utókor számára, e nélkül bizton állíthatom kevesebb világversenyen elért eredménnyel büszkélkedhetnénk. Rengeteg nagy lovasember „hibája” volt, hogy ugyan akaratukon kívül, de nem tudták az utókornak átadni a megszerzett tudást. A hajtómérkőzéseken elért eredményeivel Kincsem sikerei után újra magyar név járta körbe a kontinens lószerető embereinek szívét és újabb izgalmas témát szolgáltatott az estélyek és vacsorák asztalánál, legyenek azok alagsoriak vagy hercegek Mint már említettem a tenyésztésben elért sikereivel pedig reflektorfénybe jutatta előbb a bábolnai Shagya majd az egyiptomi tradicionális arab lófajtát, ezzel látszólag biztosítva további „létjogosultságukat” így fennmaradásukat. A látszólag szó miatt azonban mégis az „egyébre” tenném a voksomat. Indokom erre egyszerű. Amennyiben nem vette volna a bátorságot a Shagya lovak Bergstettenbe való menekítéséhez (ezzel csakugyan kockáztatva saját és családja, valamint ménese életét) akkor valószínűleg a hortobágyi ménes sorsára jutottak volna négylábú társai, egyszóval a legutóbb említett érdemei mára már csak könyvekben megírt újabb dicső fejezetek lennének a magyar lótenyésztés történelmének színpadáról a ma is kézzel fogható eredmények helyett. Paradox módon mégis e tettéért nem térhetett soha többé haza arra a földre, melyért bármikor parancs nélkül életét adta volna, mindezt egy olyan háború következményeként melyben akárcsak a vadállatok harcánál „két vad közül a vadabbik győzött”, és a hősiesség eszméjéből a hazaárulásé lett. Mindezen tény ellenére úgy gondolom egy percig sem bánta meg döntését és újra és újra végigcsinálná a megannyi megaláztatást és álmatlanságot az ember legnemesebb barátaiért.

Jómagam nem érdeklődöm különösképpen a lovassport, vagy a hadtörténelem iránt. Ennek ellenére mégis fel tudom sorolni néhány legendás huszártiszt nevét: Hadik Andrásét, aki bevette Berlint; Fadlallah el Hedad-ét, aki gyermekként kerül Bábolnára és a limanowai csata hőséét, Muhr Ottmárét. A lovasvilág tagjainak pedig ma is sokat mond Pettkó-Szandtner Tibor neve. Ön szerint mi a közös bennük és Pettkó-Szandtner Tiborban? Mi az, ami miatt, az utókor nagyra tartja őket? A virtus, a szaktudás, az elkötelezettség?

- A hadtörténelem során a lovasságot mindig is sokra tartották, gyermek és népmesék, népdalok hőseivé váltak egy-egy legendás csata és hadjárat után. Különösen igaz ez Hadik András korára, melyben (már a középkor óta) ahogy fejlődött a hadviselés, annál távolabb került a tettek mezejétől az, aki kirobbantotta a háborút, így Mária Terézia helyett hű magyar huszáraira hárult a tényleges feladat. A legendák tehát ennek is köszönhetően első sorban a könnyű lovasságról szóltak. A huszárok mindig is valamivel feljebb álltak és különlegesebbek voltak a többi fegyvernemnél. A legelső és kézenfekvőbb magyarázat erre az, hogy nekik nem csak magukra, hanem elsősorban bajtársukra, a lovukra kellet vigyázniuk és gondjukat viselni. Soha nem a lovak voltak az emberekért, hanem mi értük. Amennyiben szabad személyes példát felhoznom, mondhatni ez a huszár szellem és nevelés édesapám, neki pedig Némethy Tamás bácsi (az egyik utolsó magyar huszárok egyike) nevelésén keresztül hozzám is elért. A lovas embereknél az elsőbbséget mindig is legnemesebb társaik élvezték: a ló vacsorázik először, a ló legyen nyugodt körülmények között az istállóban megpucolva, majd ha minden rendben van utána jöhetnek csak saját igényeink. Így volt ez Waterloo-tól egészen a Don-kanyar borzalmaiig. Ami pedig e legendás fegyvernem hazai képviselőit még kiemelkedőbbé és többé tette az a lóhoz való viszonyuk volt. Én magam saját tapasztalatomból mondhatom, hogy hazánk fiainak vérében van e nemes sport, ami egy életvitel is. Egy magyar ember már kisgyermek korától máshogy ér, máshogy néz e négylábúakra, mint más nemzetek fiai. Nem egyszerűen haszonállatnak, munkaeszköznek, egy-egy nemtelen cél elérésének eszközeként nézünk rájuk, hanem mint barát, társ és családtag. Természetesen az utókor nem ez miatt emlékezik meg róluk, és nem ezért képezték ki a világ majd összes könnyű lovasságát bele értve a norvég a francia és ez Egyesült Államokét is. Azonban meggyőződésem, hogy ez az egyik tulajdonság mely az Ön által említett vitézségükkel, szaktudásukkal és hűségükkel párosulva aranykoruk „szuperfegyverévé” tette őket. E nemes jellemmel érte el hősünk, Tibor bácsi is világra szóló sikereit, melyek véghezvitele során mindvégig az elődei által letett alapkövek tanításait és intelmeit követte.

Aki egy könyvbemutatóra készül, az érdeklődik a mű születésének a körülményei iránt is. Hadd tegyem fel tehát a kérdést: Mikor találkozott először Pettkó-Szandtner Tibor nevével, és mi keltette fel vele kapcsolatban az érdeklődését?

- Valójában első könyvem után nem kizárólag Tibor bácsiról szóló munkám írását kezdtem meg. Olyan mára már elfeledett volt huszártisztekről és lovasemberekről kezdtem el papírra vetni megszerzett tudásanyagomat, kiknek neve itthon mára már egyre kevesebb ember szívét dobogtatja meg, azonban azok az országok melyekben munkálkodtak mind a mai napig imába foglalják nevüket. Könyveimmel mindig is megpróbáltam a velem egykorúakhoz is szólni, (nem csak a lovas társadalomban) akiknek nem csak feladatuk, de kötelességük tovább vinni e hazafiak nevét és igaz történetét. A teljesség igénye nélkül a győri születésű Némethy Bertalan és Visy István az amerikai, Endrődy Ágoston a brit, Hazslinszky-Krull Géza pedig a holland lovassportot emelte ma is elfoglalt méltó helyükre. Szandtner Tibor nevét szintén kihagyhatatlannak éreztem tehát e témában - kiről csakúgy, mint tervezett művem többi főhőséről -, édesapámtól hallottam, akinek történelem és lovak iránti szeretetemet is köszönhetem. Természetesen az emberek semleges reakciója e neveket hallván nem az érdeklődés hiányának tudható be; hanem ezen legendák - a háborút követő közel 60 évnyi - mellőzöttsége szinte teljesen kitörölte érdemeiket és nevüket a köztudatból (mára már egyre gyakrabban lovas körökben is). Mindennek okán is Dr. Kósa Lajos mosonmagyaróvári agrár szakember és volt államtitkár, 70 évet késett könyvnek nevezte Erőt s Erényt! kötetemet. Az egyetlen ok, ami miatt előbb jelent meg az említett „lexikonnál” nem más, mint a Bábolnai Ménes alapításának 225. évfordulója mely a kiadás évében volt, így egy kicsit „Star Wars-osra” sikeredett publikációim sorrendje.

Merre kutatott? Milyen forrásokat tudott felhasználni az anyaggyűjtés során? Kik voltak a segítségére?

- Baráti viszonyt ápolok a lovas körökben nagy tekintélynek örvendő szintén győri Horváth Csabával, aki az említett Némethy Tamás bácsi tanítványa volt, így rengeteg legendás anekdotát hallott az évek során unokatestvéréről, Bertalanról és világhírű sorstársairól, kik önhibájukon kívül többé nem térhettek haza. Kutatásom kiindulópontja tehát - Pettkó nagymesternél - is tőle indult. Mivel ő még a Monarchiában kapott kiképzést, róla kevesebb történet maradt fent tanítói emlékezetében; így hova máshova, mint Bábolnára irányított, így rögtön telefont is intéztem a ménesbirtokhoz. Múzeumában (igaz akkor még ismeretlenként), de a lovasemberek között általánosan megelőlegezett bizalommal és barátsággal fogadott a múzeum vezetője Asbóth Zsolt és Böröcz Ferenc, aki szinte egész életét a hősünk utáni kutatásra tette fel. Mindezen megszokás ellenére is kissé értetlenkedve fogadtam, hogy nekem mint „idegennek’ a rendelkezésemre bocsátottak minden tulajdonukban lévő képi és írásos anyagot, beleértve Tibor bácsi visszaemlékezéseit is. Még jobban értetlenkedtem, mikor az átadott kincsekbe beleolvastam és megtudtam még senki nem tette teljes terjedelmében közzé azokat. Legjobban talán az ragadott meg példaképünk sorait olvasva, hogy percek alatt a századelőn éreztem magam, olvastam akár gyermekkori csíntevéseiről, akár Ferenc József testközelből átélt temetési ceremóniájáról. Ekkor fogant meg az első gondolata egy különálló műnek, a mára már valósággá lett „Erőt s Erényt!”-nek. Ehhez természetesen engedélyt és bővebb információkat kértem az anyag eredeti tulajdonosától, Pettkó-Szandtner legközelebbi leszármazottjától Szandtner Gábortól, aki könyvem megjelenése után külön levélben is megköszönte, hogy foglalkoztam családja történetével.
Itt meg is jegyezném a félreértések elkerülése végett, én sosem tartottam magam írónak. Az érdem azoké, akikről köteteimet megírtam, az enyém legfeljebb az, hogy felismertem: ha nem lesznek dokumentálva (jelen esetekben könyvek formájában) a közöltek pár tíz év múlva elvesznek az idő homályában. Így reményeim szerint nyertem nekik még pár tíz, esetlegesen száz évet.

- Könyvének címéül a harcba induló római légionáriusok jelmondatát: Erőt s Erényt! (Vires et virtutes!) választotta. Mi okból?

Hazudnék, ha nem ismerném be, hogy a címadó - e természetesen kétség kívül legendás és veretes jelmondatot - Ridley Scott Gladiátor című, nagysikerű mozifilmjének ikonná vált első jelenetsora „ihlette” meg. Félreértés ne essék, természetesen nem azért, mert jó film és jól hangzott Russel Crow szájából.
Akár csak Tibor bácsi, a filmben lévő főhős Maximus is, a hadvezérből lett rabszolga minden megaláztatás, rosszra való csábítás és szenvedés ellenére is kiállt hite mellet és hűséges maradt elveihez, akár élete árán is. Mindkettejük életében, mikor „pályájuk” csúcsán voltak, becstelen erők vették át a hatalmat, melyek csábításának egyikőjük sem engedett, kerüljön az bármibe is.
Az interjút összegezvén tehát az én szememben Pettkó-Szandtner Tibor mester legalább akkora hős mint a filmben szintén száműzött Maximus Decimus Meridius. Bízom benne, hogy ezzel az írásommal nap mint nap több ember szembesül és adja tovább az őrnagy úr történetét, és egy nap a fiatalság nem a valóság show-kból és a külföldi futball stadionok pályájáról keres példaképeket, hanem a magyar történelem dicső fejezeteiből. A jövőben ha csak egyetlenegy fiatalt vagy időst meggyőz művem e gondolatom jogosultságáról, még egy okkal több, hogy ne bánjam könyvem megírását.
Köszönöm a megtisztelő lehetőséget!

Berente Erika