Az ’56-os történések megértéséhez hozzátartozik, hogy a Rákosi-féle pártvezetés az erdészeket eleve reakciósoknak, sőt fasisztáknak bélyegezte. A „főfészke” mindennek a soproni erdészeti fakultás volt, ahol 1951-ben erős tisztogatást hajtottak végre, azaz 45 hallgatót, „akik soviniszta, burzsoá hagyományokat terjesztettek”, azonnali hatállyal elbocsátottak. A hallgatók megfélemlítésén túl az oktatók a kart is komolyan „átrostálták”; a párthűség fontosabb volt a szakmai hozzáértésnél.

1956. október 22-én a soproni diákok csatlakoztak a budapesti és szegedi fiatalok követeléseihez, továbbá megalakították a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ), amellyel az addigi Demokratikus Ifjúsági Szövetséget (DISZ) váltották fel. A továbbiakban a MEFESZ helyi szervezete tartotta a kapcsolatot a többi felsőoktatási intézménnyel, illetve az egyetemi és városi szervekkel. Sőt, a diákszervezet október végére Sopronban meghatározó, a munkásság, illetve az egyéb, a forradalom révén életre kelt párt(ocskák)nál nevezetesebb, erélyesebb közösséggé vált. A hallgatók október 23-án tüntetéssel követelték a szocialista rend megjavítását, illetve az oroszok kivonulását. A következő napokban pedig jelentős, az ország többi részén is végbemenő politikai, és a diákságot közvetlenül érintő propagandát fejtettek ki. Egyben ellátták a Nyugatról érkező segélycsomagok elosztását és továbbítását az ország belseje felé. Tevékenységükkel elérték, hogy Sopronban és környékén a forradalom atrocitások nélkül zajlott le, bontakozott ki.

November 4-én Nagy Imre drámai hangú, hajnali beszéde nyomán a városban pánik tört ki. A lakosság egy része (beleértve az egyetemi dolgozókat is) már reggel autóbuszokon, sőt gyalog Ausztriába indult, míg a MEFESZ a hallgatók felfegyverzéséről döntött. A kézifegyverekkel és ágyúkkal felszerelt diákok nótázással vonultak a „ruszkik” ellen, s Kópháza előtt találkoztak a tankokkal (innen a „kópházi csata” elnevezés). A tüzérségi eszközök használhatatlannak bizonyultak, mert azokból az ütőszeget – az ország más alakulataihoz hasonlóan – a fertődi tüzérség „árulói” korábban kiszedték. Így a diákok a Sopronhoz közeledő szovjet előőrs harckocsijai előtt – részben – letették a fegyvert. Foglyul ejtésükre azonban nem került sor. Így elindultak az osztrák határ felé, és a többség még aznap átjutott.

Az esetleges visszatérésnek két akadálya volt. Az egyik és legfontosabb a megtorlástól, a kommunistáktól való félelem. Emellett az osztrákok a fegyverrel hozzájuk menekülőket hadifogolyként kezelték, és később is csak nehezen csatlakozhattak a többi, Ausztriában gyülekező diákhoz. Az erdőmérnök hallgatók többsége ugyanis Ausztriában eldöntötte, hogy elfogadja a kanadai kormány meghívását, és tanulmányait – egyelőre magyarul – Vancouverben folytatja. Döntésüket lényegesen befolyásolta, hogy a főiskola – egyébként kommunista párttag – igazgatójának vezetésével mehettek a tengerentúlra. Néhányan Európában maradtak, sokan pedig a soproni, helyükön továbbra is oktató tanárok hívására visszajöttek Sopronba.

A városban 1956. november 12-én újra megkezdődött – az országban elsőként – az egyetemi előadás, amit ugyan az általános sztrájk akadályozott, de a „reakció főfészke” túl tudott lépni az októberi eseményeken. Ezt alátámasztotta a Kommunista Ifjúsági Szervezet (KISZ) gyors megalakulása is. Ugyanakkor a MEFESZ – összhangban az ország többi szervezetével – még vívta utóvédharcát, amely különösen 1957. március 15-e körül („MUK” = Márciusban ÚjraKezdjük) több őrizetbe vételhez, netalán „átgyúráshoz” vezetett. Tehát itt sem maradt el a megtorlás. Egyes tanárok, különösen pedig a főiskolások kihallgatása, a kollégiumi házkutatások hónapokig tartottak. S az sem titok: többen meginogtak, és a Kádár-rendszer – hivatalos vagy rejtett – ügynökévé, besúgójává váltak.

1990. november 4-én, az egyetem külföldre távozott polgárai „visszafogadási” ünnepségén, és később is számtalanszor, újra felhevülnek az indulatok: ki volt a jobb hazafi, aki elment Kanadába, vagy az, aki itthon vált a rendszer „kiszolgálójává”? Ezt a történelem fogja eldönteni, de ne feledjük Vörösmarty Szózatát: „Itt élned, halnod kell.”

Oroszi Sándor

Az írás először A mi erdőnk című folyóiratban jelent meg. A cikk online változatát a lap 2015. évi 2. számában olvashatják. A szöveget és a cikkben szereplő képeket a folyóirat szerkesztőségének engedélyével adjuk közre, köszönet érte!
A címlapkép a megyei könyvtár helyismereti gyűjteményéből származó, az 1950-es években kiadott képeslap.