Simon ezúttal Lisa Belkin azonos című, valóban megtörtént eseményeket feldolgozó regényét vette alapul. A sztori a 80-as években kezdődik, amikor a legfelsőbb bíróság a deszegregációs kormányrendelet értelmében alacsony beruházású házak építésére kötelezi Yonkers városát, főként afro-amerikaiak számára, annak fehérek lakta negyedeiben. Ennek a feladatnak a megvalósítása Nick Wasicko-ra (Oscar Isaac), a New York állambeli város újonnan megválasztott polgármesterére hárul. Wasicko megpróbálja végrehajtani a kötelezettséget, hogy megvédje városát az állami perektől, ám a város vezetése megbénul, patthelyzet alakul ki a fellázadó városi lakosok és a megegyezésre képtelen képviselők miatt.

A történet néhány év eseményeit fedi le, tehát akár egy epizódon belül is több előre ugrás történik az időben, de ez a remek vágásnak és dialógusoknak köszönhetően egyáltalán nem teszi zavarossá, sem pedig követhetetlenné az eseményeket. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a politikai vitán kívül megismerjük a társadalom különböző ranglétráin élő afro-amerikai és latin-amerikai származásúak szemszögét is. Így a sorozat néhány egymástól független karakter drámáján keresztül egy egész pontos korképet is fest a 80-as évek társadalmi helyzetéről.

A színészek többnyire remek munkát végeztek, volt egy-két gyengébb alakítás, de egyáltalán nem mondanám, hogy bármelyik hiteltelen lett volna, legjobban talán Dominique Fishback volt idegesítő számomra a folytonos szemöldök húzogatása miatt. Természetesen Oscar Isaac alakítása volt a legerőteljesebb, remekül érzékeltette Wasicko személyes drámáját és folyamatos lelki küzdelmét a rá nehezedő teher súlya alatt. Mellette még fel tudnám hozni Alfred Molina alakítását, hiszen az ő karaktere képviselte a változást ellenző, tomboló lakosok érdekeit, ezzel óriási feszültséget teremtve; meg kell hagyni, zseniálisan hozta a tenyérbemászó karrierista Hank Spallone személyiségjegyeit. A mellékszereplők közül még az Oscar-díj jelölt Catherine Keener nagyszerű alakításában láthatott Mary Dormant tudnám kiemelni, akinek a karakterfejlődése egészen figyelemreméltó volt, a címszerep mellett talán Keeneré volt a másik legrészletesebben kidolgozott figura, hiszen lényeges szerepe van a történet mondanivalójának megfogalmazásában. A többi mellékszereplő történetszálai is remekül illeszkednek a sztorihoz, egyáltalán nem kizökkentőek, és tökéletesen építenek a szívszaggató fináléra. A befejezés kettő rendkívül erőteljes érzést váltott ki belőlem, egyszerre tudott elszomorító és felemelő érzést nyújtani. Gondoltam, hogy nem igazán lesz pozitív a befejezés, hiszen már a cím is ezt sugallja Scott Fitzgerald szállóigéjével, mindenesetre a befejező epizódra jobb odakészíteni egy csomag zsebkendőt, mert nem egy könnyfakasztó pillanatot szorítottak bele a játékidőbe.

Bármennyire is akarom dicsérni a Mutassatok egy hőst!, azért egyetlen negatívumot tudok felhozni. Ami nem igazán nyerte el a tetszésemet, az a képi világ és a környezet. Nem mindig éreztem azt, hogy a 80-as években járunk, hiába vették meg egy egész albumnyi Bruce Springsteen album jogait (Springsteen számai jókor szólaltak meg, és remekül segítettek átvezetni/bevezetni a jeleneteket), vagy épp nagytotálokban mutatták a lepukkant városrészeket; egyszerűen túl frissnek és modernnek hatott az egész, erre még csak rátett az, hogy a szereplők ruha felhozatalában sem volt nagy változatosság „évek” elteltével sem, bár ez csak részletkérdés. A sorozat legnagyobb érdeme kétségkívül az, hogy képes volt pengeélen táncolva, dokumentarista módon, giccs vagy túlzás nélkül, szimplán tálalni a Yonkersben történteket, és ez teszi igazán kiemelkedővé a rengeteg új középszerű sorozat közül. 

Som Balázs
Forrás: cinestar.hu