1848

Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve

Interjú a RÉV Színházi és Nevelési Társulattal

Október 11-én, vasárnap délután 16 óra 30-kor játssza legközelebb a RÉV Színházi és Nevelési Társulat a Rómer Házban a Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve című „programot”, amely valójában Győr első interaktív színházi előadása nemtől és kortól független nézőknek. Egyelőre „látatlanban”, a társulat tagjaival jártuk körbe a témát.

Az alkoholfogyasztás okairól és következményeiről Bálint Betty, Nagy Zsolt, Szántó Dániel, Varju Nándor és Balla Richárd játszanak Romankovics Edit forgatókönyve és rendezése mentén, kérdéseinket is mindannyiukhoz intéztük.


Triviális kérdés, és természetesen tudható rá a válasz, de mégis: ki az a Kovács János?

Romankovics Edit: Kovács János egy akárki figura, ami azt jelenti, hogy bármelyikünk lehetne, átlagos fiatal, semmi különleges nincs benne, vagyis éppen annyira különleges és egyedi, mint minden ember, aki a földre születik. Ugyanakkor bízom benne, hogy János nagyon magyar is, azaz a mai magyar valóságból nő ki, abban születik és növekszik fel, annak minden gyönyörűségével és borzalmával együtt. Kovács Jánosban magunkra ismerhetünk, a helyzetek, amelyekbe belekerül, egészen hétköznapi, ismerős szituációk. János olyan nehézségekkel és problémákkal szembesül, amelyekkel mi is – és a nézőink is – nap mint nap találkozunk és megküzdünk.

Szerintetek „illik-e” körüljárni az alkoholizmus problematikáját? Mennyire kell kesztyűs kézzel nyúlni a témához, melyek azok a fogódzók, amelyek mentén megrészegítő hatásfokkal lehet kiegyensúlyozottan beszélni róla?

Szántó Dániel: „Illik-e” megkérdőjelezni embertársaink szabad akaratát, csak azért, mert mi máshogy gondolkodunk? Nem, elfogadjuk. Kell-e róla beszélni, mutatni nekik kiutat, a jelenlegi helyzetük megoldására? Igen, ha ebben partnerek, és elfogadják a segítséget. „Nekem az alkohollal semmilyen problémám nincsen, na de az emberekkel, velük van” – mondja Kovács János a foglalkozás egy pontján. Ebben a mondatban össze van sűrítve minden, hiszen János és sok ember is a családi, munkaügyi, szerelmi, stb. problémái miatt nyúl az alkoholhoz. Nem lesz valaki csak úgy alkoholista, menekülésre használják a gondok elől, az abszolút önfeledtség megszerzéséhez. És ez benne a legnagyobb baj, hogy a sebekre pillanatnyi gyógyírt ad, így vonzóvá válik, egyszerre nem negatív tényezőként gondolnak az alkoholra, hanem az egyetlen boldogság forrásaként tekintenek rá. A foglalkozáson tehát a kiváltó okok, az emberi kapcsolatok megromlása nyújtja a fogódzkodót, ezek mentén tudjuk bemutatni azt a folyamatot, hogy milyen hamar az ital rabja lehet valaki. Közvetlen, hétköznapi helyzeteket mutatunk be, melyek bárkivel megtörténhetnek, vagy már meg is történtek.

Mennyire vevők és együttműködők egy ilyen, színészek által vezetett és irányított, interaktív produkcióban a nézők-résztvevők, akik kénytelen-kelletlen a saját bőrükön tapasztalják meg ezt a fiktív és részeiben rögtönzéses szituációkra épülő „szórakoztatási” formát?

Romankovics Edit: Mi semmire nem kötelezzük a résztvevőket, mindenkinek lehetősége van arra is, hogy klasszikus, ha úgy tetszik, hagyományos nézői pozíciót foglaljon el a játék során. Ha valaki nem akar játszani, beszélgetni, akkor szemlélődő állásponton maradhat, így is izgalmas élményben lehet része. Az interaktivitás egy lehetőség, nem kényszer, mindenki maga döntheti el, mennyire megy bele a játékba. A tapasztalat azonban az, hogy a résztvevők jelentős része nem kelletlenül, hanem nagy kedvvel és aktívan kapcsolódik be. Ez főként annak köszönhető, hogy az egész előadás szerkezete úgy van kialakítva, hogy a nézőket biztonságos és izgalmas módon vonjuk be a közös gondolkodásba. Számos színházi forma és drámás technika közül választjuk ki azokat a módokat, amelyekkel a nézők megszólíthatók, és amelyek alkalmasak arra, hogy a gondolkodás élvezetes közösségi élmény legyen.

Mennyiben igényel speciális felkészülést, eszközöket, metodikát, előadásmódot a megszokott, hagyományos színjátszáshoz és keretekhez képest ez a forma?

Varju Nándor: Komoly felkészülést igényel mind színészi, mind pedagógusi szempontból. A színész-drámatanárokat mindkét szakma furcsállóan nézi. A színházban nem vagyunk színészek, az iskolában nem vagyunk tanárok, pedagógusok. Így nekünk mindkét területen olyat kell nyújtanunk, hogy komolyan vegyenek minket mind a kollégák, mind a diákok, akik a foglalkozásainkra jönnek. A figurákból pillanatok törtrésze alatt váltunk odafigyelő, a diákokat, kérdéseiket kezelő drámatanárokká, vagyis többfelé figyelünk ugyanabban a pillanatban. A színházban a pedagógiai rész nem érvényesül az esetek túlnyomó többségében, vagyis a színészek eljátsszák az előadást, az hat, ahogyan hat, és mennek haza. Az iskolában a tanár átadja a tudását – sajnos az esetek többségében a diákoknak kérdezni sem nagyon van lehetőségük, mert ezt a keretek nagyon szűken engedik –, aztán hazamegy, és adminisztrál, dolgozatot javít… hadd ne folytassam. A mi szakmánkban a jelenet vagy az előadás vége nem jelenti azt, hogy ott vége is van a munkánknak. Úgy is fogalmazhatok, hogy ott kezdődik csak az igazi munka, ahol a színház véget ér, hiszen ott tesszük fel mi a kérdéseket a diákoknak, ott tudják ők is elmondani a gondolataikat, kifejezni az érzéseiket, és a többi.

Észrevehető-e valamiféle tendencia a témához való hozzáállást illetően az egyes nemek, korcsoportok, egyéb homogén csoportosulások részéről?

Bálint Betty: Egyelőre két különböző csoportnak játszottuk az előadást, felnőtteknek és diákoknak (hiszen a mostani lesz hivatalosan a 3. előadásunk). Ami már két előadás után is érzékelhető volt, hogy a középiskolás diákok sokkal izgalmasabbnak tartották az előadásunk azon felét, ami János 17 éves koráig tart, illetve ők sokkal határozottabban állították, hogy bármikor le tudnák tenni az alkoholt, ha úgy látják, hogy közel kerülnek a függőséghez. A felnőtteken az figyelhető meg, hogy az előadás elejét nosztalgikus hangulatban nézik, mert már rálátásuk van az ott történtekre. Náluk a második rész az, ahol megtalálhatják a saját kérdéseiket. Viszont ők már nem állítják olyan biztosan, hogy egyszerűen megszabadulnának függőségüktől, szerintük külső segítség nélkül ez szinte lehetetlen.

Van-e, lehet-e feloldás, katarzis a darab végén, látható változások zajlanak-e le a nézőkben-résztvevőkben Kovács János 14 stációja alatt?

Nagy Zsolt Zsozsa: Lehet feloldás, és szerintünk kell is. Az már más kérdés, hogy melyik nézőre miként hat, sőt az sem biztos, hogy az adott pillanatban minden néző úgy értékeli, hogy szüksége van rá. Az biztos, hogy a teljes feloldást nem tudjuk mi adni, azt a résztvevő hozza létre saját magában, és talán akkor születik meg a katarzis egy része is. A résztvevőkön az összes stációban érezhető a változás, a leglátványosabb pontok mégis a „nyitások”, amikor megszólítjuk őket. A két interaktív részben általában más attitűddel vannak jelen. Az elsőben még felszínesebb kérdéseket tesznek fel, könnyedebben kezelik a helyzetet, míg a másodikban már teljesen magukénak érzik a történetet, és néha foggal-körömmel ragaszkodnak a véleményükhöz, vagy akár Kovács János „megmentéséhez”. Ez nem véletlen, hiszen a foglalkozás úgy lett elkészítve, hogy fokozatosan húzza egyre nagyobb mélységekbe a résztvevőt, és természetesen a mi feladatunk az is, hogy az oldással kisegítsük őket onnan.

Szerepel a terveitekben más téma feldolgozása is hasonló formában?

Balla Richárd: Röviden: igen. Talán mondhatom, hogy büszkék vagyunk arra, hogy a főváros után Győr az első olyan város, ahol ez a műfaj, a részvételi színház megjelenhet, és hogy végre van olyan program, amely felnőtt nézőknek (is) szól, velük is lehet gondolkodni egy-egy problémáról. Sajnos elég sok olyan társadalmi és korosztályos probléma hever a pamlagon, amikről beszélni lehet, és akkor már kell is. Régóta a terveink között szerepel egy olyan foglalkozás, amely az iskolán belüli erőszak témakörét érinti. Ez szintén olyan téma lehet, amiről nemcsak a diákok, az érintettek tudnak beszélni, hanem a szülők, tanárok szemszöge is érdekes, hogy adott esetben egyáltalán mi az, amit észrevesznek, van-e eszközük arra, hogy közbelépjenek, tehetnek-e ők ellene?! Én azt gondolom, hogy igen, és erről jó lenne közösen gondolkodni, és olyan szakembert is behívnánk a projektbe, aki szinte specialistának mondható a témában, egészen pontosan a Győri Rendőrkapitányság egyik rendőr őrnagya lenne segítségünkre az anyaggyűjtésben és a téma megközelítésében is. Januártól egy régóta vágyott, nagyobb együttműködésre készülünk, amelynek keretében reméljük, hogy végre megvalósulhat ez a projekt, és akkor részletesebben is tudunk majd erről mesélni.

Szilvási Krisztián
Fotók: Mezősi Kristóf

2015.10.05