1502

Athéni győzelem a perzsák felett a marathóni csatában

Ezen a napon történt

Kr.e. 490. szeptember 12-én (valójában fő forrásunk, Hérodotosz nem ad meg napot, de tudjuk, hogy telihold volt, ebből lehet kiszámítani) az Athéntól mintegy 25 km-re északkeletre fekvő Marathón mezején két sereg nézett szembe egymással. A két haderő azonban nem sokban hasonlított egymásra.

A Perzsa birodalom seregét erős flotta szállította ide (600 hajó), fő erejét kiváló lovassága és könnyűgyalogsága adta. Parancsnoka a méd származású Datisz és unokaöccse, Artaphrenész volt. A vele szemben álló hellén sereg athéniakból és Plataia városának lakóiból állt össze. Ellentétben a perzsákkal, ők nem voltak „hivatásos” katonák, hiszen a görög városok hadserege ebben az időben az adott város polgáraiból állt. Ezek nehézgyalogosok voltak, akiknek fejét bronz sisak, törzsüket és végtagjaikat bronz vért óvta, bal karjukra 1 méter átmérőjű, sokszor bronzzal borított fapajzsot (ennek neve volt eredetileg hoplon, amelyről a görög gyalogosokat hoplitáknak nevezték) csatoltak, míg jobbjukban 270 centi hosszú lándzsát tartottak. A perzsák távolharcban, a görögök közelharcban voltak jobbak fegyvereikből adódóan. Az athéni sereget tíz hadvezér irányította, akik egy-egy napon parancsnokoltak felváltva.

Két ennyire másképpen harcoló hadsereg esetén rendszerint az győz, aki a másikra képes erőltetni a saját elképzelését. A csata napján Miltiadész volt a parancsnok, aki jól ismerte a perzsákat, hiszen korábban maga is szolgálta őket. Sikerült rábeszélnie parancsnoktársait, hogy ők támadjanak a korábban partra szállt és ott letáborozó perzsákra. A görög gyalogság zárt sorban indult rohamra 8 sztadion-nyi távolságról (1 sztadion, amelyből a modern stadion szó is ered, 185 méter távolságot jelent), úgy, hogy a két szárnyat erősítették meg, hogy bekerítsék az ellenséget. A roham sikerült, a meglepett perzsák keményen védekeztek, de hiába.

A csatával kapcsolatban a történészek komoly gondban vannak, mivel a források megoszlanak abban, hogy a perzsa lovasság részt vett-e abban. Egyes álláspont szerint ugyanis az döntötte el az ütközetet, hogy az ázsiaiak éppen itatták a lovaikat. Utána meg az egereket. Az elméletnek van gyenge pontja, Hérodotosz kifejezetten azt állítja, hogy a perzsa arcvonal közepén perzsák és szakák voltak. Mivel a „szakák” az ázsiai szkítákat jelentik, akik rendszerint lovon harcoltak. Ezenfelül a görög történetíró nem tud semmiféle itatásról. Ugyanakkor kétségtelenül elég furcsa eset, hogy egy gyalogos sereg lerohan egy részben lovasokból állót. Bár nem példátlan, hiszen 1849-ben a szolnoki csatában is előfordult, hogy honvédek támadtak meg császári lovasokat.

Hérodotosz szerint mintegy 6400 perzsa esett el, valamint elfogtak 7 hajót is a görögök. 1884-85-ben egy német katonatiszt, Eschenburg százados ásatásokat végzett a környéken, és talált is egy sírgödröt, tele sebtében elföldelt halottakkal. Ezek nyilván a perzsák holttestei lehettek. Ugyanis az athéniaknak és a plataiaiaknak hőstettükhöz méltó módon külön sírdombot emeltek a csata után. Hérodotosz 192 athéni halottról tud, nevük az ókorban még ismert volt, mára a lista nem maradt fenn. Az athéniak mellett küzdő plataiaiakról nem tudjuk, hány embert veszítettek.

Elterjedt a történet, mely szerint a győzelem után egy athéni katona futva vitte haza a siker hírét, és érkezésekor már csak ennyit tudott mondani, mielőtt belehalt volna a nagy tempóba: „nenikékamen”, azaz „Győztünk!”. Bár remek sztori, de Hérodotosz nem tud ilyen esetről. A maratonfutás története a Kr.e. V. században még nem élt.

Bár ez az ütközet nem volt döntő (a perzsák 10 évvel később sokkal nagyobb erővel törnek Hellaszra), a XIX. századtól kezdve a nyugat-kelet és civilizált-barbár harc egyik szimbólumává lett. Ez a kép hamis. A Perzsa birodalom kulturális szempontból nem volt alábbvalóbb a görögnél, sőt a perzsa királyok, Ansan és Elám örököseinek tekintették magukat (felirataik egy része is elámi nyelven készült), amelyek bizony jó 1500 évvel idősebbek voltak, mint a hellén kultúra. Athén szempontjából azonban nagy jelentőségű volt. Az addig másodrendű városállam győzelmével felküzdötte magát a görög világ élére, erős flottát épített ki az idegen invázió elhárítására, és hamarosan már a legendás Spártával vívott harcot a hegemóniáért.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Bp.: Osiris, 1998.
Németh György: Görög történelem: a kezdetektől Kr.e. 30-ig. Bp. Osiris, 1995

A képek a livius.org oldaláról származnak, a szerzői jogtulajdonos minden esetben a kép készítője. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével itt érhetők el: 1. kép, 2. kép, 3. kép.


2015.09.12