1245

Dübörög a szív

Filmkritika

Habár az előzetes nagyjából az egész filmet elmeséli, én azért mégis felvázolnám azt az elég kevéske kis cselekményt: Ricki (Meryl Streep) egy vagány, fiatalkorán bőven túllépő hölgy, aki egész életében élt-halt a rock zenéért, ám olyannyira előtérbe helyezte saját bandáját, hogy a családjára, köztük három gyermekére eleinte minimális, majd végül semmi időt nem fordított, így válás lett a dologból. Egy családi tragédia aztán rákényszeríti arra, amiben eddig nem jeleskedett: anyának kell lennie. Ez pedig jobban sikerül neki, mint azt előre gondolnánk…

Én szerintem meglehetőségen jóban vagyok a zenés filmekkel, még a 2012-es, Tom Cruise nevével fémjelzett Mindörökké rock! is kifejezetten szórakoztatott, pedig az a film aztán kapott hideget-meleget a kritikusoktól… Azt viszont komoly problémának érzem, amikor egy ilyen típusú filmet pont a dalok tesznek tönkre. Ez pedig itt – sajnos – teljes mértékben így van.

A Dübörög a szív a (jóval többnek tűnő) másfél órás játékidejéből zavarba ejtően keveset tölt történetmeséléssel. Ricki lánya, Julie frissen házasodott, ami azzal a lendülettel hűtlenségbe is fullad a férj részéről, ez pedig mély depresszióba taszítja a lányt. Ricki-nek anyai kötelessége, hogy kihúzza a gödörből Julie-t, aminek folyamata messze a film legszórakoztatóbb és egyben egyetlen értékelhető része, a későbbiekben pedig azt is kifejtem majd, hogy miért. A Julie-t alakító Mamie Gummer fantasztikus, egyértelműen ellopja a show-t. A depressziós lány totálisan szétesett megjelenése, a folyamatos cinizmusa és az utánozhatatlan gesztusai önmagukban is szórakoztatóak, ám a film összes valamire való dialógusait, vitáit is ezek indítják el.

Lehet, hogy halálos bűnt követtem el azzal, hogy egy Meryl Streep film esetében nem rögtön magáról a hölgyről és karakteréről kezdtem el beszélni, szóval ezen javítanék is: az alakítás minőségével nincs gond, ám őszinte leszek, nem tudom, hogy képes leszek-e valaha viccesnek találni az ilyen típusú karaktereket. Persze, vicces tud lenni az is, hogy valaki az életkorára fittyet hányva szembe megy az emberek anyákkal kapcsolatos előképeivel, ám ilyet már túl sokszor láttunk, a körítés pedig még mindig ugyanolyan. Van egy-két kisebb, jól működő poén, ami erre építkezik, ám a karakterrel való azonosulás szinte lehetetlen, és szerintem még akkor is az lenne, ha egy háromgyerekes anyuka lennék, aki még gyerekkorukban hátrahagyta őket, de mostanra nagyon megbánta a dolgot. A film – Julie önironikus depresszióján túl – már az első negyvenöt perc során sem tud épkézláb koncepciót, elképzelést felvonultatni, ám a továbbiakban minden csak rosszabb lesz…

A Dübörög a szív a játékidő második felére olyan, mintha nem is film, hanem egy teljesen fölösleges szerelmi szállal ellátott videoklip lenne, és most egyáltalán nem túlzok. Minden, amit az Oscar-díjas Jonathan Demme rendező elkezdett, gondolok itt Ricki dilemmájára, vagy Julie tragédiájára, az egyik pillanatról a másikra feledésbe merül, mindenféle különösebb lezárás nélkül. Majd innentől kezdve azok a zenés jelenetek töltik ki a film hátralévő részét, amelyekből korábban sem volt hiány. Ezzel pusztán az a baj, hogy ezek a jelenetek, tehát maga a zene a két legfontosabb szempontnak nem felel meg, legalábbis ahhoz, hogy egy ilyen film jó lehessen.

Elsősorban arra gondolok, hogy a zene nem átveszi a történetmesélés szerepét, hanem helyettesíti(!) azt. Egyszerűen – a film legvégét leszámítva – egyszer nem éreztem úgy, hogy lenne értelme annak, hogy Ricki és bandája, a Flash próbálnak szórakoztatni minket. Ám ami anno pl. a Mamma Mia!-t is megmentette (már akinek), az itt nincs jelen, ugyanis a zenék egész egyszerűen nem elég jók. Nem, nem magukkal a dalokkal van probléma, mert többnyire a ’70-es évek amerikai klasszikusai csendülnek föl, hanem azzal, hogy Meryl Streep és a banda tálalásában egyszerűen nem elég izgalmasak. Ez pedig azért baj, mert ezáltal minden zenélgetés a filmben nagyon hamar elhal az unalom álmosító erejében.

Ahogy már említettem, a lezárás viszonylag korrekt, kifejezetten jó hangulatú, a zene is talán itt kapott érdemi szerepet. Mindenesetre nem lepődnék meg, ha már ez a cikk is hosszabb lenne, mint amilyen hosszú a film forgatókönyve volt, pedig az író az a Diablo Cody, akinek a Juno-t is köszönhetjük. A Dübörög a szív mindesetre egy teljesen felejthető film, amit még a Meryl Streep rajongóknak sem tudnék túlzott lelkesedéssel ajánlani.

Bokori Balázs
Forrás: cinestar.hu

2015.09.06