Legalábbis ami az egy főre koncentráló mozikat illeti csak Tony Stark, valamint (röpülhetnek felém a vibránium pajzsok), az Amerika Kapitány debütjében volt ennyire egyensúlyban a karakterfejlődés az ötletes humorral. Mégis ott motoszkál bennem a KISördög, hogy Edgar Wright és Joe Cornish milyen ”ereszd el a hajamat” kalandot tudott volna szőni a legAPRÓbb szuperhős, Scott Lang (Paul Rudd) köré. Állítólag az ő változatukban a 60’-as években is láthattuk volna a még ifjú Hank Pymet (Michael Douglas), az első Hangyát és a korszaknak megfelelően, az Adam West féle Batman-sorozatot idéző vizualitásban. Azonban a majd egy évtizedes munkát tavaly váratlan szakítás törte ketté, miután Wright már nem volt hajlandó újabb változtatásokat eszközölni a Marvel Studios teljhatalmú ura, Kevin Feige kérésére, plusz már nem is érezte magáénak a projektet. Így egy évvel a premier és nem sokkal a forgatási munkálatok megkezdése előtt lelépett, a helyére – rövid keresgélés után – a tisztes vígjáték iparos Peyton Reed (Az igenember) ülhetett, a forgatókönyvet pedig a Pancser Police-t és Ron Burgundyt megteremtő Adam McKay pofozta ki Ruddal közösen, hogy az ütemterv tartható legyen. Eme kis történeti áttekintésre csak azért éreztem szükségét kitérnem, mert könnyedén lehetett volna ebből a stúdió első, igazán látványos buktája (már ami a minőséget illeti), de a végeredmény meglepően konzekvens lett.

Pedig a Marvel sem karaktereiben, sem pedig cselekményében nem mutatja akár az érdemi újdonságra való legkisebb törekvést. A becsületes, de mégis mindig bajba keveredő tolvaj, aki a kislánya szemében szeretne hős lenni, egyesíti erejét a visszavonult, zseniális tudóssal, és annak elhidegült lányával, hogy megakadályozzák, hogy egy őrült zseni – aki említett zseni volt mentoráltja – megszerezze a kicsinyítő szérum képletét. Ehhez pedig pont egy mestertolvajra van szükségük.

Semmi nagy truváj nincs benne, ahogy azonban a készítők a jól ismert alapanyagokat keverik egy igazán ízletes főfogássá, már annál inkább. A legszimpatikusabbá pont az teszi Reed alkotását, hogy hőséhez mérten igazán kisléptékű, mégis valódi, nagyszabású kaland keveredik az egészből. Az utóbbi időben – de különösen a második fázisban – a Marvel folyamatosan próbálta túllicitálni önmagát nem csak a látvány, hanem a tétek tekintetében, de kellő érzelmi intenzitás és általában valamire való gonosz híján a tétek sem voltak akkorák, mint amennyire azt a látvány, de elsősorban a készítők ígérték. Szerencsére jelen esetben mindkettőben remekül – ha messze nem is tökéletesen – helytáll a Hangya. Noha itt is van egy nagyszabásúbb terv, ami ezúttal is elsikkad a bájosan könnyed humor mellett, a szuperhős-zsáner vegyítése a heist-mozikkal rendkívül jól sikerült műfaji elegyet eredményezett. A tipikus szomszédsrác Paul Ruddnak kijárt már egy ilyen főszerep, sablon karakterét az ő kisugárzása és rutinja teszi igazán szerethetővé, a kémia közte és a bájosan rideg Evangelyne Lillyvel, vagy a már-már túlontúl infantilist hozó Michael Pena-val hibátlan. Michael Douglas se nagyon hibázott még, ha valaha kamera elé lépett (a film színvonalától függetlenül), az alul motivált Corey Stoll antagonistájától pedig már az első perctől fogva viszket az ember tenyere, és a színész láthatóan élvezettel lubickolt egy ekkora rohadék szerepében, mint Darren Cross.

Persze a maradandósághoz ez még édeskevés, de akkor is örömteli látni, hogy a A Tél Katonájával, valamint az Ultron korával komolyabb és fajsúlyosabb témák felé elinduló stúdió nem felejtette el, honnan is indult. Talán KIS lépés ez visszafelé, de annak mindenképpen üdítő.

Pavlics Tamás

Forrás: cinestar.hu