1356

25. Rockmaraton

Szubjektív fesztiválbeszámoló

Miért megy az ember rockfesztiválra? Mert szereti a rockzenét. Mert élőben hallgathatja kedvenceit. Mert új zenékkel ismerkedhet meg. Mert kiadhatja magából a felhalmozódott feszültséget, és mentálisan feltöltődhet. Mert egy héten keresztül éjjel-nappal szól a rock and roll. Mert ez az életérzés, mely itt uralkodik, sehol máshol nem lelhető fel. 

Olyan, mint egy nagy család, ahol mindenki úgy szól a másikhoz, mintha régóta ismerné. Ahol állandóan mosolyognak egymásra az emberek, ahol segítenek egymásnak, és szeretik egymást, ahol türelmesek, toleránsak, boldogok. Ahol az „egy vérből valók vagyunk” érzése – mai szóhasználattal élve a united feeling – a fő mozgató rugó, pedig szó sincs erről. Mindenféle náció (angol, német, francia és szláv nyelveket lehetett hallani), korosztály, mindkét nem és a létező összes társadalmi réteg képviseltette magát; és még csak a zenei ízlésvilág sem teljesen közös, hiszen a jubileumi Rockmaraton nemcsak a rock, hanem a metál, a punk és a hardcore zene fellegvára volt. Mégis, ez a 35 000 ember, aki megfordult az egyhetes fesztiválon, úgy érezte, otthon van, és csak barátok veszik körül. Nem is került sor semmilyen rendbontásra még a koncerteken sem, a pogózok is egy helyen ropták, és nem zavarták a többieket. Egyetlen esetben fordult elő, hogy egy részeg olyan partnerekkel szeretett volna pogózni, aki nem díjazza ezt a brutális táncolási formát, de a biztonsági szolgálat véget vetett a dolognak.

A 25. évfordulóra új helyszínt választottak a feszt szervezői: idén a dunaújvárosi Szalki-szigetre várták a rock szerelmeseit, ahol négy színpadon 120 koncertből lehetett válogatni. Az időjárás kegyes volt a fesztiválozókhoz, és a szervezésre se lehetett panaszkodni, mert ha nem is volt minden tökéletes (a melegvízzel bizony voltak gondok), de törekedtek rá. A kiszolgáló személyzet kedves és szolgálatkész volt, annak ellenére, hogy nem sok mindent alhattak a hét folyamán. A strand áldás volt a kánikulában – ki is használták a rockerek rendesen -, és a szervezők gondoskodtak róla, hogy az este hat órai koncertkezdés előtt se unatkozzanak a fesztiválozók. Voltak állandó és egyszeri programok (intellektuális, ügyességi, szórakoztató és sportos játékok), valamint mód volt társasjátékokra is, sőt még könyveket is találtunk az Off-Rock Tanyán.

A zenei kínálat széleskörű volt, este hattól hajnali két óráig átlagosan 4-5 teljes koncertet lehetett végighallgatni, vagy ennél jóval többe belehallgatni. Természetesen voltak ütközések a programban, amikor jó lett volna egyszerre két helyen lenni, de ilyenkor vagy választott az ember, vagy mindkettőt megnézte félig. A koncertek után még reggel ötig lehetett bulizni minden nap a rock-diszkóban, ahol jobbnál jobb régi és új zenéket adtak. Aki nem tudott bömbölő zene mellett aludni, az füldugót használt, vagy elköltözött jó messzire, bár elég messzire nem tudott, mert az egész fesztivál-helyszín nem túl nagy. Az emberek elfértek, de a színpadok elég közel voltak egymáshoz, ezért, amikor az ember két koncert között nem tartózkodott egyik színpadon sem, akkor bizony sztereóban hallgathatott teljesen különböző zenéket.

25 teljes koncertet tudtunk meghallgatni, és belehallgattunk további 14-be. Láttunk nagyon jó koncerteket (a budapesti, szimfonikus metált játszó Leechert, a szintén budapesti, punk rock and roll-lal nyomuló The Silver Shine-t, a székesfehérvári metál zenekart, a Cadaverest, a finn, folk metálban utazó Korpiklaanit, a gyöngyösi, punk rock Dorothyt, a budapesti power/heavy metál Wisdomot), jó koncerteket (az amerikai trash metál Nuclear Assault-t és Death Angelt, az edinburgh-i punk együttest, a The Exploitedet, a soproni trash metált játszó Bloody Roots-ot, a  hard rock Depressziót, Lordot és Rudán Joet, a szlovák punk rock Konfliktot, a gothic doom metál Nevergreent és a heavy metal Pokolgépet, Oment és Kalapácsot, valamint a „háztatrtási” rock ’n’ rollban utazó feldolgozás zenekart, a Zorallt, a viking folk metál Kylfingart, a blues-rock Deák Bill Gyulát és a celtic punk LochNeszt), és láttunk három fergeteges showt (a német power metál Helloweent és Powewolfot, valamint az olasz ska-punk Talcot). Néhány csalódás is ért bennünket, hisz se a Road, se a Leander Rising nem hozta, amit vártunk tőlük, felvételről mindegyik jobban tetszett.

Sajnos továbbra sem sikerült megbarátkoznom a fiatalok nagy kedvencével, az agrometált játszó Akelával, és a hardcore-hoz sem sikerült közelebb kerülnöm, pedig kísérletet tettem a Cold Reality-vel és a Biohazarddal is, sőt az Agnostic Front-ba is belehallgattam, de végérvényesen rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. Ugyanez a helyzet a black metállal is, belehallgattam a roppant látványos svéd Dark Funeral koncertjébe, de a norvég Mayhemre, melyet még sokkal brutálisabb zenének tartanak, már nem merészkedtem oda.

Mindent összevetve a hangulat fenomenális volt, zenéből nagy választék áltt mindenki rendelkezésére, együtt bulizott mindenféle korú, nemű, nemzetiségű és társadalmi hátterű ember, s akár hiszik, akár nem, nemcsak a zene és a hülyéskedés volt a beszélgetések témája, hanem minden más is: ismerkedés, politika, tanulás, jövő, kilátások, család, film, könyv, munka stb. Egyszóval: jó volt!

 

tmoni
fotók: Lakatos Csilla


2015.07.20