„Megszólal a mobilom, nézem a kijelzőt: Sajdik Ferenc.
- Halló!
- Szervusz! – mondja jellegzetes hanghordozásával, és rádöbbenek, milyen régen beszéltünk egymással. Tudtam, hogy nyár közepéig az új rajzfilmsorozat köti le, amelynek a forgatókönyvét írja és rajzolja, meg hát legutóbb azt kérte: Addig ne találj ki semmit – és sajdikosan kuncogott hozzá.
Most elmondja, hogy csak azért hív, mert csütörtökön kiállítása nyílik. Amíg erre készült az új rajzokkal, jó volt egy pillanatra félretenni azt a sorozatot. Közli a megnyitó idejét és helyét, én pedig megkérdezem, hogy ott lesz-e ő is?
- Mit tudok csinálni? – kérdezi, és ez a szerénység annyira ismerős! Azután így folytatja: De ha találsz egy jó kifogást, hogy ne kelljen elmennem, felhívhatsz éjjel is.”

Mikor megérkeztünk a helyszínre, ő már javában ténykedett: a legalkalmasabb helyet kereste, ahová felállíthatja videokameráját, dokumentálni a nap eseményét.
Mire a helyszínen „megöregítettük” magunkat, Sajdik Ferenc is megérkezett az őt és művészetét legjobban ismerő Kernács Gabriella művészettörténész társaságában. A boltban már többen várták, és megrohanták a művészt dedikálnivalóval, amit ő örömmel teljesített.
A zsúfolásig telt könyvesboltban Kernács Gabriella a következő megnyitóbeszédben méltatta Sajdik Ferenc emberségét, művészetét:

„Kinek nem hozott már enyhülést élete nehéz pillanataiban egy jó könyv? Ki nem áldotta már az írót, a költőt, akinek mondatai a valóság fölé emelik? Vagy csak egy másik valóságba, menekülési útvonalként abból a valóságból, amely éppen meggyötör bennünket? És ki ne áldotta volna már a festőt, a rajzolót, akinek képein megtörténik a csoda: kinyílik a keret, eltűnik a papírlap, és beléphetünk egy másik világba?

Sajdik Ferenc a közöttünk élő varázslók egyike, meg tudja cselekedni a csodát. Nemcsak azért, mert kiváló képzőművész, de azért is, mert tiszta, jó ember. Egyébként csoda az is, hogy ezért még nem vette el méltó büntetését. Bátor ember is, mert mer emberszerető rajzokat csinálni, egy régi-régi, ma nem túl felkapott szerző, Pál apostol szellemében: „Ha szeretet nincsen énbennem, semmi vagyok.” A Sajdik-rajzok egyedi fűszere az, hogy hiányzik belőlük a durva, a mellbevágó, a sokkoló. Eszébe sem jut rajzaival egy balhorgot bevinni a gyanútlan nézőnek, közelebb áll hozzá a szelíd fricska. Vidáman hömpölygő, bukfencező, senkiéhez nem hasonlítható rajzi világának lényege valamiféle derűs, megbocsátó életszeretet. Gyermeki tisztasága mögött persze ott van a művész élesen, hibátlanul látó szeme, mégis, rajzain a világ nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyen lehetne. Holott ő pontosan tudja, hogy olyan, amilyen.

Nézzük például azt a rajzot, amely ennek a kiállításnak az emblémája is lehetne. Íróember vagy tán rajzolóember ül az íróasztalnál vagy a rajzasztalnál? A felirat első sora idézi dédapáink ábécéskönyveit, amelyekben ilyen rövid mondatokkal tanulták a zsinórírást: „Úr ír”. (Atlantiszban még volt becsülete a szép kézírásnak.) A folytatás viszont így hangzik:

„Író úr is ír
Író úr pénzért ír
Író úr kis pénzért ír
Író kis pénzért rí
Író úr már nem úr”

És tán a rajzoló sem az. Nem egy karikaturistánál megfigyelhető, hogy a figurák többé vagy kevésbé a mester arcvonásait, karakterét viselik. Nincs ez máshogy Sajdik Ferenccel sem. Ő maga meséli: „Egyszer bementem a Kossuth Kiadóhoz, és a liftben azt mondja valaki, ugye én vagyok a Sajdik? Beismertem. Mire ő: abból gondolta, merthogy olyan vagyok, mint a Gombóc Artúr.”

Ezen a kiállításon az irodalom óriásaival találkozunk, kezdjük talán Shakespeare mesterrel. Tér Veronában, reneszánsz dámák, kardos lovagok jönnek-mennek, a tér közepén három kisfiú, nézik az előttük ellejtő kislányt, miniatűr hölgyet. És szól az egyik kicsi lovag: „Kis pisis!” Mire a kis hölgy: „Dagadt bunkó!” A rajz felirata: „Rómeó 6 éves volt, Júlia még kevesebb. Még semmit sem gyanítottak!”

Utazzunk Magyarországra, egy évszázaddal korábbra. Palotaoszlopok között Janus Pannonius, a magyar irodalom még latinul verselő humanista klasszikusa, némiképp kaján arccal, szemben vele meglehetősen bosszús hölgy. A vers a költő epigrammáiból való, szépen lejtő antik versmértékben:

„Azt mondod, gyereked van tőlem, s jársz a nyakamra.
Szilvia, furcsa e vád s jogtalan is, kicsikém,
Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e:
Vérzik a lábam, s jaj, épp ez a tüske a hibás?”
(Berczeli Anzelm Károly fordítása)

Ha továbblépünk az időben, máris Arany János előtt állunk. Csodaszép, színes lap, zöldek, barnák tünékeny foltjai erdőbe bújó domboldalon, tornyocskás villák sokasága: Karlsbad, anno 1869. Vidám fürdővendégek gomolyognak, cilinderben, virágos kalapban, kövérkés ivókúrázók szopókás gyógyvizes pohárral a kezükben, közöttük egyetlen szomorkás figura, zsinóros magyar ruhában, csurgóra álló bajusszal: Arany János. És kacskaringós, XIX. századi kézírással (Sajdik ezt is tudja) a vers:

„Isten veled, Karlsbad szép tája,
Örökké az ember nem állja,
Rothad neki tüdeje-mája,
Így végződik a földi pálya,
Alászolgája!”

És még mindig Arany János a Három pipa utca című rajzon. A háttérben a Három pipa utca házacskái dülöngélnek, az előtérben jóízű figurák sorakoznak, úgy állnak velünk szemben, mintha a régi fotográfusok instrukcióját követnék: „az úr a gépbe néz”. A sor szélén ősz bajuszú gazda tekintélyes méretű pipával, mellette pohos kereskedő-féle kurta pipával, esernyőre támaszkodó, kikent-kifent „gigerli”, parasztgazda vasvillával kissé pityókásan, hetyke huszár kék mentében és a többiek, mindegyik pipával, az egyetlen közös bennük, hogy egyikük pipája se ég, füst nem kanyarog belőlük. Mert, Arany János verse szerint:

„Kisfaludy egy pipáról
Monda elmés pipadalt,
Illő, hogy e három pipa
Nyújtson erre diadalt.
Éljen hát az ő utcája,
A magyarnak „nagy pipája”,
Mint a régi példa jár,
Legyen egyszer töltve már!”

A célzás egy régi kuruc nótára vonatkozik, amelyben két kárvallott kuruc vitéz így kesereg:

„Jaj már minékünk
Magyar nemzetnek
Zákány István, Szuhay Mátyás kopasz fejeknek,
Nagy pipájú, kevés dohányú
Magyar nemzetnek,
Kik feltámadtunk rebelliseknek.”
(Közli Szabolcsi Bence „A magyar zene évszázadai” c. könyvében.)

Sajdik Ferenc a girbegurba, régi házak, ódon városkák nagy mestere. Csodás kisvárosainak egyikét rajzolja meg egy másik lapon, amelynek közepén patak fut, hídkorlátjára kissé megviselt, ne mondjuk, másnapos alak támaszkodik, nagy szemű arca, homlokába hulló haja ismerős, és szól ilyenképpen: „Góg és Magóg fia vagyok én…” Mire a mellette megálló kedves öregasszony: „Ejnye Bandika! Szegény anyád elsüllyedne szégyenében!” Ady alakja remek portré egyébként. Körülötte számtalan apró poén bujkál a városkában, érdemes elbogarászni köztük. A főtéri szobor a jövőn kívül egy tűzfalra mutat, amelyen nagy betűkkel írva áll: „Bacilus! Üsd, ahol éred!” Egy cipőüzlet reklámja erősen emlékeztet arra az ’50-es évekbeli plakátra, amely ezt hirdette: „Cipőt a cipőboltból!” Itt a felirat: „Óriási vásár! Cipők mindkét lábra!” A két reklám között annyi a különbség, hogy az elsőt komolyan gondolták.

Egy másik lapon zöldhullámos dombok közé bújó falu, fölötte a magasban harci repülőgép zúg, se látó, se halló pilótákkal. Alattuk Radnóti Miklós szépséges sorai:

„Ki gépen száll fölébe,
annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott
itt Vörösmarty Mihály.”

Lent a földön az ügyetlenül tébláboló utókor széttárja a karját, felirata: „Ez gyalogos, de ő sem tudja, mert Vörösmarty házát rég lebontották.”

Nem bontották le viszont azt a sarokházat Budán, amely főszereplője a Ház a Bartók Béla úton c. rajznak. Táncoló körvonalú Sajdik-ház ez a sokemeletes is, fönt műteremablakkal, előtte Gárdonyi Géza szobrával, ügyes-bajos járókelőkkel. A lényeg a rajz jobboldalán: fent a nevezetes Csontváry-önarckép Sajdik-féle átirata, alatta Karinthy Frigyes nemkülönben remek portréja, kávéházi asztalnál, hol másutt. És a felirat: „Az emeleten Csontvárynak volt műterme, a cipőbolt helyén volt a legendás Hadik-kávéház, itt volt törzsvendég Karinthy Frigyes. Akarhat-e többet egy épület?” A rajz immár kordokumentum, azé a koré, amelyben még valóban cipőbolt volt a ház földszintjén. De ma már az újra megnyílt Hadik-kávéház van a helyén!

Sajdik érzékenyen nyúl a kortárs versekhez is, mindegyikhez máshogy. Az egyik lapon Simonyi Imre verse:

A zárka
„Magányom zárkájában
ötvenedik éve
időnként elismerően bólintok
a rácsos ablak felé
a rácsos ajtó felé
a rácsos rácsok felé
szép munka aki feltalálta
nagytudományú ember lehetett
csakúgy mint aki a kereket feltalálta
valamint a kerékbetörést”

Sajdik rajzát az teszi abszurddá, hogy a teljesen jelképes verset szó szerint lerajzolja: őrtorony, az alkonyat lilás-rózsaszín fényei, börtönfal rácsos zárkaablakokkal, az egyiken kinéz valaki. És mellette két olyan lap, amelyen a vers hangulatát, lelkét érzékelteti. Weöres Sándor sorai az Éjszaka csodái c. versből lebegő téli városképre íródnak, kéklombú csodafával és kifliholddal a kék háztetők fölött. És álomszerű, kék-fehér téli városkép a Csukás István vers árva telefonfülkéje körül, „halvány, téli rajz” Babits Mihály szavaival szólva.

Csukás István és Sajdik Ferenc együtt: jókedvű, élő klasszikusok, nem kis részben a Pom-Pom meséi okán. Erős a gyanú, hogy Pom-Pom már halhatatlan, nemkülönben két szülőatyja is. Itt van néhány mutatóban remek figuráik közül: a páratlan „Festéktüsszentő Hapci Benő”, csodás kékben a csokoládékedvelő kövér madár „Gombóc Artúr”, és bohóc-zöldben a „Madárvédő Golyó-kapkodó”.

Sajdik Ferenc fantáziája, úgy tűnik, kimeríthetetlen, jelenleg is egy rajzfilm forgatókönyvén dolgozik. Újabb ajándékot készít mindnyájunknak, amelyben olyasmi viszi majd a vezérszólamot, amiről József Attila Ódájában is szó esik: „a tündér nevetés”. S hogy ugyanebben a magasságban maradjunk, eszünkbe juthat még az igen tisztelt Európai Unió még jobban tisztelhető himnuszának nem hivatalos szövege. Bár az uniós himnusznak a sok nyelv okán hivatalos szövege nincsen, a zene viszont Beethovené, a IX. szimfónia zárótétele. S miután abban Schiller Örömódája hangzik fel, ha felcsendül az uniós himnusz, mindenki hallja magában az Örömóda sorait, az „égi szikra, szent örömhöz” szólókat:

„Testvér lészen minden ember,
Merre lengnek szárnyaid.”
(Jankovich Ferenc fordítása)

Ilyenféle szárnyak csapkodását érzékelhetjük ezen a kiállításon is, Sajdik Ferenc rajzai előtt. Amelyeknek együtt örülhetünk, korra, nemre, pártállásra való tekintet nélkül. S ha majd kilépünk innen, egy tiszta óra után, magunkkal vihetjük azt az érzést, hogy kicsivel jobb emberek lettünk, mint amilyenek vagyunk. Hátha…”

Az ünneplést keretbe foglaló László Ágnes, a Kossuth Kiadó kommunikációs vezetője arról beszélt, milyen öröm volt számára, hogy tavaly, miután Sajdik megkapta a Hazám Díjat, interjút készíthetett vele, aki mindenről szívesen beszél, csupán magáról nem szeret vallani. (Az Értékteremtők 2015 című interjúgyűjteményt – melyben a többi kitüntetettel készített interjúk is olvashatóak – a Sajdik-kötetek mellet megvásárolhatták az érdeklődők a csütörtöki megnyitón.) László Ágnes befejezésképpen köszöntötte a szintén jelen lévő Képessy Bencét, a kiállítás kurátorát, valamint Kocsis András Sándort, a Kossuth Könyvkiadó vezérigazgatóját.
A vendégek ezután megtekintették a galériában a művész közel 30 darab kiállított alkotását, és pogácsázhattak a vendéglátók szíves invitálására.
Végül megjutalmaztuk magunkat egy-egy Sajdikkal közös fotóval.

A kiállított alkotások szeptember 5-ig tekinthetők meg a Budapest, XIII., Szent István krt. 26. alatti könyvesboltban.
 

Molnár György művészetbarát,
a Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség (GYAK) tagja

Fotógaléria: Borúra derűs irodalom

80 kép