1419

Saul fia

Filmkritika

Holokauszt-filmből tényleg sok van, de ez így van jól. Kell, hogy ott legyen a levegőben a téma, és kellenek filmek, amelyek diskurzust indítanak. Nemes László tudja ezt, ennek fényében pedig első nagyjátékfilmje épp ezt teszi: előveszi a témát, okot ad arra, hogy beszéljünk róla, mert tudja nagyon jól azt, hogy a múltidézés a holokauszt esetében központi fontosságú. Ám az, hogy sokan, sokféleképpen dolgozták fel a témát, nem jelenti azt, hogy ne lehessen olyan mód hozzányúlni a kérdéshez, hogy az nagyot szóljon, és ne essen bele azokba a – csúnya szóval mondva – közhelyekbe, amikbe társai belefutottak.

Saul sonderkommandósként nap mint nap szemtanúja annak, ahogy az emberiség süllyed a pöcegödrébe. Azt, hogy asszonyok és férfiak halálsikolyait hallja a gázkamrán kívül, szinte rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, ami talán még rosszabb, mintha összeomlana fizikailag vagy lelkileg. Maga a tudat, hogy minden bizonnyal nem ez volt neki az első ilyen esete, szörnyűbbé teszi a jelenetet, mely még a film első pár percében zajlik le. Nem sok minden rázza őt meg, de amikor a holttestek között találnak egy kisfiút, akkor elszakad a cérna, és addig nem nyugszik, amíg rendesen, szertartásosan el nem temetheti őt. Még akkor is, ha közben a holtak helyett inkább az élőkkel kellene foglalkozni. Ha egyáltalán beszélhetünk élőkről egy ilyen történet esetében.

A Saul fia majd’ kétórás, klausztrofób sorozata a válogatott borzalmaknak, káosznak, valamint az emberség visszavonhatatlan széthullását bemutató jeleneteknek: mindez belesűrítve egyetlen szűk perspektívába, melyből kitörni éppúgy lehetetlen, mint a hatásától szabadulni. Mi, a nézők folyamatosan Saullal vagyunk, az ő szemszögéből figyeljük a történéseket. Látjuk, amit ő lát, halljuk, amit ő hall, ahogyan frusztráltsága és dezorientáltsága is hasonlómód átjön a leszűkített horizont által. Mondják, hogy a holokausztról filmet készíteni képtelenség, hiszen hogyan is ábrázolhatnánk valami olyat, ami alapvetően ábrázolhatatlan? Nemes László megoldása az, hogy mutat is, meg nem is. Inkább láttat a rendező, semmint explicit megmutatja a különféle borzalmakat. A csupasz holttestek látványától persze nem óv meg minket, de nagyon sokat jelent az, hogy metódusát tekintve sokkal többet bíz a nézői fantáziára, semmint a „mindent látó szem”-re. Ne legyenek kétségeink: ez itt a Pokol, ahol a reménysugár nem létező, hiba csupán a mátrixban, amit azonnal orvosolni kell.

A film egésze fragmentált és néhol epizodikusnak tetszik. Van ugyan történet, de dramaturgiailag úgy van alakítva a cselekmény, hogy a néző szarban érezze magát: hiába vagyunk folyton Saullal, karaktere nem hős, se nem feltétlen pozitív szereplő. Egy dolog, hogy motivációja becsületre méltó, ámbár egyben hiábavaló is, arról nem beszélve, hogy ezzel az akaratosságával kerékbe töri társainak azon célját, hogy sikeresen megszökjenek. Saul egy céltudatos ember, aki kétségbeesetten kapaszkodik a humánusság egy utolsó cérnaszálába. De lehet rá ezért haragudni? Hiszen nem mindegy annak, aki ott van a pokol kapujában sorszámmal a kezében? Vajh a harcnál, a küzdésnél többet ér-e saját lelki üdvünk? A film óvatosan megpedzegeti ezeket a kérdéseket, de állást nem foglal, a fizikai közelségtől függetlenül kellően távolságtartó és tárgyilagos ilyen téren. És ha már távolságtartás, ez a dolgozat legtöbb részére ráhúzható. Távolságtartó a karaktereket illetően, mert egyikükhöz sem kerülünk túlságosan közel. Szinte senkiről nem tudunk semmit. Semmi életrajzi adat, semmi kalandos történet, hogy miként került oda, ahova. Ezzel ellentmond azon filmek felépítésének, amelyekben akad egy biztos pont, egy fogódzó. Ez itt nincs, minden kis hézagot a néző tölt ki, amennyiben kívánja. Több olyan pont is van a filmben, ahol más filmek flashbackkel kitöltötték volna a hiányzó sorokat: a Jakab Juli által játszott Ella figurája is ilyen, akit nem tudni, milyen emlék köt össze Saullal. Csak a pillanatnyi reakciónak vagyunk tanúi, de információt a kezünkbe nem adnak. Ahogy az sem tiszta teljesen, hogy Saul-nak egyáltalán volt-e valaha gyereke. Talán igen, talán nem. A tudás, amely kezünkbe van adva, nem teljes, a karakterek – bár alapvetően a kidolgozottság érzetét keltik – megfelelő minimalizmussal vannak felrajzolva. Nem tudsz velük teljes mértékben azonosulni, és bármily frusztráló így végigülni 107 percet, másként nem működött volna a koncepció.

De mi a lényeg? Miért is kell végigülnünk 107 percnyi holokausztdrámát, ha már egyszer láttuk A zongoristát, vagy a Schindler listáját? Megint a borzalmak, hát kell ez nekünk? Röviden: kell. A lényeg pedig, hogy Nemes László tényleg bravúrosan hajtotta végre a feladatát, és a film a megfelelő helyeken válik félelmetesen kaotikussá, ahogyan a megfelelő képpel és megfelelő időben rak pontot a történet végére. Más, mint a többi hasonló tematikájú darab, mert elhagyja a hagyományos történetmesélési eszközöket, teszi ezt annak érdekében, hogy átélhetőbbé tegye a leírhatatlant. Merész vállalkozás. Ahogyan az se kevésbé bátor, hogy mindezt egy olyan ember főszereplésével hajtotta végre, aki hivatását tekintve nem színész. Röhrig Géza (New Yorkból cipelték haza a film kedvéért) a létező legtökéletesebb választás volt Saul szerepére. Alázatos, maníroktól mentes játékot láthatunk tőle. Természetes, zárkózott alakítás, ráadásul több dolog miatt is nehezebb volt a feladata a szokottnál: először is, a kamera végig ott volt vele, és gyakorlatilag csak a mellkasától felfelé tudott „színészkedni”. Másodszor pedig, hogy – mivel egy kevésbé dialógus-centrikus filmről beszélünk – főként az arckifejezésével tudta kifejezni az érzelmeit. De nem heves gesztikulációkkal fogja meg a karaktert, sokkal inkább a tekintetével, amely, mint tudjuk, talán a legnehezebben kezelhető fegyver mind közül. Neki pedig összejött. Ha belenézünk Saul szemébe, szinte a lelkébe látunk, amely legmélyén ott világlik valami mélyen eldugott humánusság.

Hogy ez egy új korszakot jelöl majd a magyar film történetében? Nem tudom. Tényleg nem. De nagyon remélem. Én, aki igyekszem nyomon követni a hazai filmtermést, többször hangoztattam már eddig is, hogy javuló tendenciát mutatunk. Talán azt gondoljátok, ránézve a Saul fia témájára és történetére, hogy „Ó, már megint egy holokauszt-film, már megint egy vérkomoly magyar dráma.” Igazatok van. De élvezzük ki a pillanatot: Nemes László filmje – no pun intended – nemes vállalkozás, amelynek végeredménye egy olyan darab, mely megmozgatja, megrázza, felrázza a nézőjét. Másként nyúl a dolgokhoz, ez pedig önmagában becsülendő, hát még az, hogy ez a „másként” ennyire jól sült el. Persze, kényelmetlen nézni. Jót szórakozni nem fogunk. De alkalmat ad arra, hogy beszéljünk dolgokról. Legyen az Auschwitz, a lágerek, vagy épp az a fajta filmnyelv, amivel Nemes László elénk tárta a történetét. Mindegyik megér egy misét. Szerintem. És hogy ez alatt a játékidő alatt szarul érezzük majd magunkat? Ez már csak ilyen dolog. Az azonban nem vitás: megéri. 

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu

2015.07.03
1