Fülöp Péter kamaszkorában, diákként kezdett el a fotográfiával foglalkozni, de ezt az irányultságot hosszú időre megszakította, hogy aztán mintegy 5 évvel ezelőtt vegye csak újra kezébe a vizuális megörökítés alkotó-tevékenységét. Az elmúlt időszakban csaknem félszáz hazai és külföldi tárlaton ismerhette meg a közönség az alkotásait, a többi között az Újvidéki Színházban, valamint a Kolozsvári Állami Magyar Színházban látható állandó kiállítása nyomán. A szerző képeit számtalan művészeti folyóirat közölte már, s több színházi produkcióhoz (Lázár Ervin: Virágkoldusok, Újvidéki színház, 2012; Máté Angi: Csipke, Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2013) használták fel azokat. Mindezeken túl számos fény(kép)filmet is jegyez.

Fülöp Péter magát nem tartja fotóművésznek, inkább fotográfusnak nevezné, ha a „tevékenységét” kellene meghatározni. Fő orientációja nem a kép készítésének szándéka, hanem az odafigyelésnek, a megértésnek és az alázatos kutatásnak a pozíciója. Meditációs, gondolkodós beállítottsága miatt nem is keres direkt erőfeszítéssel: „Nincs bennem koncepció, inkább a dolgok megpillantásának reménye.”.

Képei különös erejűek, melyeknek a „lelke” nagymértékben utólagos hozzá nem nyúlásukból fakad (nem vágja, nem photoshopolja őket). Így születhetnek a maguk igazi karakterisztikájában ellőtt pillanatfelvételek a valóságról, így társulhat a környező világ megjelenítése valóságosan megélt szituációkhoz. Minden képe kettősséget hordoz, amely a fénykép tárgya és a tárgy fényképe között feszül: a dolgoknak jelentése van, és ez benne rejlik a képben.

A százas szám Fülöp Péternél többet jelenthet, mint egy kerek matematikai érték, hiszen immár harmadik kötet összeállításában számlál pontosan 100 fotót, s köztük a másodiknak szerepelteti is a címében. 2014-ben jelent meg Megapixel-nek (Teremtés tanulmányok) elnevezett első könyve mobiltelefonnal fotózott képekből), melyet még ebben az évben a 100 Blues (Sorsnyomatok) című kiadvány követett. A 2015 májusában napvilágot látott harmadik kötet, a 100 Csend (TotáLiber Kiadó) képei a 100 Blues-ból „kimaradt” fotók közül rendeződtek, a címadást és a tematikát pedig az a belső sugallatra történő, szó szerint átfogó pillantás jelentette, melynek során Fülöp Péter ráébredt arra, hogy „Hiszen ezek mind csendek. Számomra megélt vagy fontos csendek.”.

A képek az elmúlt években (2012-2014) keletkeztek Budapest, Győr, Sopron, Kolozsvár, Szabadka és Zenta utcáin. S ahogyan a lencse mögött álló alkotó elmondja: „Egy könyv sohasem képek gyűjteménye, hanem olvasatos jelenség. Egyrészt a képek egymással összefüggésben vannak a könyvben, az oldalpárokon. Másrészt, ha már könyvről beszélünk, egy teljes gondolati, esztétikai ívnek is meg kell felelniük.”. Ezért roppant összetett egy-egy ilyen könyv megszületésének a komponálási folyamata, s messze nem egy ad hoc jellegű random válogatás.

A 100 Csend albumáról, s a készítő művészi látásmódjáról így írt Dallos István fotóművész: „Egy műalkotást egyszerre jellemez a stílusa és a világhoz – a fotográfus és fotográfiái által ábrázolni kívánt világhoz – fűződő kapcsolata. Az egyszerre esztétikája azt kívánja tőlünk, hogy kössük össze a stílust és a világot. Márpedig a világra való nyitottság, ami Fülöp Pétert jellemzi, jelentheti egyszerűen az elemire, vagyis a jelentéktelenre való nyitottságot.”

Fényképei nem véletlenül fekete-fehérek, a színek adta hangulati és információs többlettartalomtól megfosztva adják vissza azt az egyszerű képi rendszert, amelyben jobban kódolhatók a formák, az alakok és a képi szerkezet világa. Meggyőződése, hogy a fekete-fehér kép távolabb helyezi magát a befogadótól, kevésbé reális, mint egy színes kép, sokkal jobban elvonatkoztat. „Rövid, tömör axiómákba próbálom foglalni azt, ami az ember szerteszét élt életét meg tudja jeleníteni.”

Fülöp Péter maga így vall megjelent kötetéről: „Sokféle csend létezik. Magam kétfélét szeretek igazán: a gondolatok, a szemlélődés, a nyugalom és a derű csendjét. Mellette pedig a megébredés, a meglátás, a megértés extázisának csendjét. Az ember számára adatott két különös állapot ez, amelyben önmagát a Mindenséghez is pozícionálhatja. Az egyikben alkalma van a dolgok felett időzni: elcsendesülni és az események titkos történetét megérteni.

A másik csend, a teremtett világ impulzusainak felfogásából ered: a dolgok, események, helyzetek szépségének, szomorúságának meglátásában, felfedezésében. Ez az elnémulás csendje: a hallgatás extázisa. Ezeknek a különös, katartikus pillanatoknak a bemutatására vállalkoztam a 100 Csend könyv összeállítása során. Reményeim szerint ezek a képek talán az Olvasó számára is lehetnek a felfedezés csodálatos pillanatai, az elcsendesülés, a hallgatás extázisa.”

S akinek 100 Csend nem elég, a szerző oldalán tovább szemlélődhet.

Szilvási Krisztián

Forrás: kultura.hu, fpfoto.hu, youtube.com