1667

Az óceánjáró zongorista legendája

Filmkritika

Mindig be kell tartanunk valamilyen utasítást, ha filmet nézünk. Hol a főszereplő miatt kell elfogultnak lennünk, hol a téma az, amely időszerűségével kötelezően levesz bennünket a lábunkról, hol pedig a műfajnak kell folytonosan felülemelkednie szemléletünkön. Az óceánjáró zongorista legendája egy mese, vagyis egyetlen kockájában sem szabad a realitást keresnünk. Ilyen szempontból pedig Giuseppe Tornatore filmje tökéletes.

Sokszor azonban a mese nem is annyira mese, hanem a valóságot meghazudtoló élethűséget hordoz. S ha ebből a szemszögből nézzük végig a filmet? Nos, akkor is tökéletes. Az óceánjáró zongorista legendája egy olyan Titanic-variáns, amely nem eszköznek tekinti az óceánt a történet elmeséléséhez, hanem létező textúrának, valóságos élettérnek. Tudom, nagyon hamisan cseng, hogy előhozakodom a Titaniccal, de mégis muszáj. Egyrészt több párhuzam is van a két film között, másodsorban pedig remek alkalom, hogy az amerikai „szerelmes katasztrófa-filmmel” összehasonlítva adjak elemzést Az óceánjáró zongorista legendájáról (továbbiakban csak Óceánjáró). Természetesen az utóbbi javára.

Először a párhuzamokról. Az Óceánjáró is keretes mű, egy trombitás meséléséből bontakozik ki előttünk Ezerkilencszáz (Tim Roth) legendája, majd – immár a jelenben – tragédiája. És ezen a tragédián nem elsősorban Ezerkilencszáz halálát kell értenünk. A film mondanivalója ennél sokkal több. Hasonlóság még a Titaniccal a hajó, amely a film végén aztán ugyanúgy a pusztulásé lesz. Azonban míg a Titanic egy erőszakosan kreált, hamis szerelmet állít a középpontba, mellőzvén az Amerikában új életet kezdeni remélő szegények sokkal hihetőbb tragédiáját, addig az Óceánjáró egy hosszú és őszinte barátság, s azon túlnőve olyan egyéni létezés köré festi fel a tragédiát, amely olyan, mint a kollektív tudat elmélete. Vagyis, hogy egy emberben egyidőben benne van az összes többi élő ember is. Ezerkilencszáz magánya nemcsak az övé, hanem mindnyájunké. A felfesteni igét sem véletlenül használtam.

Az Óceánjáró következetesen és finoman építkezik, nyoma sincs a filmen a Titanicra (s az amerikai filmekre általában) jellemző erőszakos érzelemvezérlésnek. Nem azért azonosulunk Ezerkilencszázzal, mert auditív és vizuális filmes trükkök kényszerítenek erre, hanem mert IGAZNAK érezzük. Még úgy is, hogy tudjuk, mese (legenda) az egész. Mondanivalójának páratlan bravúrja a koráthidalásban rejlik. A film ugyan 1900-ban indul, s története csupán a második világháborúig terjed, mégis olyan valós képet fest a mostani (mai) high-tech világról, hogy az hátborzongató. A tragédia a létezés és a nemlét közti materiális határvonal létében feszül. Hiszen mitől tekinthető valaki élő embernek ma? Hogy papírjai vannak. Neve van, kódszámokat, azonosítókat kap. Nem vagyunk mások, csak pontokból és számokból álló jelek. Az Óceánjáró pedig bebizonyítja a világnak, hogy igenis micsoda értéket hordozhat egy ember. Akkor is, ha a mai, matematikai világ szempontjából meg sem született. Még ha csak egy mese is ez a bizonyíték.

A film szerkezete remek. Az idősíkok kitűnő váltogatása a Hegylakó-éhoz fogható, a történetmesélés pedig észrevétlenül irányított. A film egységes, nem kósza scene-ekből álló mű, eltekintve két nagyobb, önmagában is zártként elemezhető jelenettől. Az egyik a jazz „feltalálója” és az Ezerkilencszáz közötti zongorapárbaj, amely westernbeli elemeket pompásan ötvöz a remek, néhol burleszkre emlékeztető humorral, nem beszélve a zseniális zongoraszólamokról. A másik pedig a „szerelmi szál”. Ezzel óvatosan kell bánnom, mert néhányan lezáratlannak, mi több, egyenesen rossznak minősítik. Nos, szerintem nincs igazuk. A szerelmi szál egy magában megálló, befejezett, hihetetlenül szép kompozíció. Szebb, mint Rose és Jack szerelme a Titanicon. S ha ezt a kijelentést sokan „blaszfémiának” tartják, én akkor is ragaszkodom hozzá. A lány (Mélanie Thierry), akit megpillant Ezerkilencszáz, elérhetetlen számára. Hiszen egy másik „világból” jött, és egy másik világba is tart. Nem véletlen, hogy fizikai kontaktusra szinte nem is kerül sor köztük: hol a hajóablak, amely elválasztja őket, hol pedig a hajóról lefelé igyekvő tömeg sodrása. Az az egyetlen puszi azonban, amelyet a lány nyom Ezerkilencszáz arcára, megvillantja előtte a választás lehetőségét, de, mint később kiderül, az alternatíva csak alternatíva marad. „Végtelen zongorán nem tudnék játszani” – mondja Ezerkilencszáz barátjának, Maxnek (Pruitt Taylor Vince), aki a végsőkig kitart mellette, s amellett, hogy megmentse az életét.

A nagyváros jelenti Ezerkilencszáz számára a végtelen billentyűjű zongorát, amelyet a hajóhíd közepén (két világ között félúton) állva vesz szemügyre. Megretten ettől a nagyvárostól, amelynek nincsen vége. „Hogyan választhatnék egyetlen házat, egyetlen földet?” – kérdezi, és visszamenekül a hajó (és a zongora) biztonságot jelentő keretei közé. Kicsi és véges világ az övé, de színesebb, mint az emberek végtelen kiterjedésű metropolisza. Az elgondolkodtató történet mellett a filmes eszközök emelik az Óceánjárót ritka magasságokba. A zene a végletekig kifejező, a színek kontrasztja megmutatja a két világ közti minőségbeli különbséget, a fényképezés pedig bravúros. Azt hiszem, Koltai Lajostól ez igazán nem meglepetés. Finoman, lágyan, óvatosan úsztatja a kamerát, az óceán ringásának ütemére. A nagyváros képe, sziluettje, melytől Ezerkilencszáz olyan véglegesen megretten, Fritz Lang Metropolis című remeke előtt hódol. Ugyanígy a film végén a kórházhajó belseje is.

Igazából Tim Roth alakítása az, amely Ezerkilencszáz történetét hihetővé teszi. Sallangoktól mentes, visszafogott játéka egyszerre készteti elgondolkodásra és empátiára a nézőt. Lassú mozdulatai valami olyan életbölcsességet sejtetnek, amellyel képes keresztüllátni a számára ismeretlen világból jött embereken. S ezzel nemcsak bennünk ébreszt végtelen rokonszenvet és tiszteletet (hiszen ki az manapság, aki a sűrű emberi manipulációk és gonoszságok erdejében képes megőrizni eredeti valóját), hanem barátjában, Maxben is. Pruitt Taylor Vince szerepe abban a tekintetben hálátlan, hogy elhalványul Ezerkilencszáz karaktere mellett. Nekem mégis roppant módon tetszik, mert olyan kétségbeesetten próbál segíteni Ezerkilencszáz életén, és olyan fáradhatatlanul keresi a kórházhajó roncsolt belsejében (újabb szimbólum), amellyel csak a legeslegjobb barátja iránt viseltetik az ember. Kettejük játéka ad még hitelt a mai high-tech világban a tiszta (és pozitív) emberi érzelmek létezésének.

Az óceánjáró zongorista legendája szép film. Amiről szól, nem új keletű (barátság, magány, életkeresés), de igazán hihetőnek tűnik. S ha egyesek úgy is érzik, bársonyba van csomagolva, akkor kell, hogy eszükbe jusson, végső soron egy mesét látnak. Ahol mindez megtörténhet, és meg is történik. Én mégis azt mondom, az életről szól, hiszen ha jobban belegondolunk, mese és valóság között a határvonal néha meglepően vékony, időnként pedig teljesen elmosódott. És aki mégis azt mondja, ezt ugyan nem hiszi, csak sajnálhatja. Mert a remény nem azonos a naivitással. Hiszen ha így lenne, nem lenne értelme az egész életnek. Pedig van, ha más nem is, az Óceánjáróhoz hasonló filmek. 

Szilvási Krisztián

2014.08.07