2587

Lebegés Gmunden és a Traunsee felett

Kabinban utazva a kilométer magas hegyre

Úgy hiszem, az életben sokszor az időzítés a legfontosabb. Hogy mondjuk éppen akkor vetődjünk a felső-ausztriai Traunsee tavának a partjára, Gmunden kisvárosába, amikor a vadonatúj, kabinos, acélkötélpályás „libegővel” 16 Eurós retúrjeggyel felszállhatunk a Grünberg hegyének kilométeres csúcsára. Az élményről fotókkal tűzdelt beszámoló következik.

A Balatonhoz hasonlatos alakú (de méretében 25-ödnyi) traunsee-i tó és az északi partján fekvő, 13 ezer lakosú Gmunden Linz-től délnyugati irányban 70 kilométerre található (Linz és Salzburg között nagyjából félúton). A város a jellegzetes zöld-fehér mintájú gmundeni kerámiáról ismert a leginkább; a Monarchia idejében kedvelt nyaralóhely volt, amelyről számos villa tanúskodik. Itt született például 1945-ben Szörényi Levente, vagy a 2014-es Eurovíziós Dalfesztivál (megosztó) győztese, Conchita Wurst.

A 425 méteres tengerszint feletti fekvést látványban tovább spékelik a Traunsee keleti partján magasodó hegyek, amelyek közül a legmagasabb az 1691 méter magas Traunstein kedvelt kiránduló- és hegymászóhelye. A növényzettől viruló Grünbergi hegyet (legmagasabb pontja 1004 méter, akár a mi Kékesünk) magasabb, és immár zöldellő élettől megfosztott kopasz hegycsúcsok ölelik körbe (Steineck – 1418 m; Kazenstein – 1349 m; Traunstein – 1691 m). A tó partján álló grünbergi és traunsteini magaslat lélegzetelállító látványt kínál a Traunsee-n közlekedő vitorlások és hajók siklására a gyönyörűkék vízen.

A Traunsee-re (amelynek mélysége helyenként eléri a 190 méter is!) a Gmunden melletti Schloss Ort nevű kastély apró szigetéről vetettünk először pillantást: a partot hangulatos fahíd által összekötő szárazföldről a pompázatos épületet körüljárva tárult elénk a tó kékje, a hegyek zöldje-szürkéje és a kisváros életteli színösszeállítása. Az 1080 körül alapított Schloss Ort fejedelmi udvarából múzeum és étterem nyílik (az udvarról a fotót máig fájlalom, de belépőjegy árán lehetett volna csak megörökíteni), mi a vízre nyíló külső teraszon fogadtuk be a látványt egy-egy kávé és korsó sör élvezetével megtámogatva (utóbbi 4.40 Euróba került, jujj).

Kigyönyörködésünk után elautóztunk Gmundenbe, hogy a Cable Car-ral jussunk fel a Grünberg csúcsára. A hegyre roppant népszerű (és eléggé zsúfoltnak is tűnő) túraútvonalak vezetnek, amelyek között egyaránt van könnyed sétával vagy hegyi kerékpárral kényelmesen járható, és komolyabb fizikai erőkifejtést és mászótechnikát megkövetelő túracsapás. Bennünket azonban – a meglehetősen meleg idő és az élményre szomjazó nézelődnivágyás okán – az az acélkötélpályás, zárt fülkés utazás érdekelt, amely a város szélétől, a hegy lábától indul, és a csúcson lévő pihenőhelyre repíti a feljutni szándékozót. A vadonatúj Cable Cart cirka egy hónappal odaérkezésünk előtt avatták fel, így 2014 júniusától a legmodernebb technológiával üzemelő kabinliftekkel lehet percek alatt a hegyre jutni. A két, párhuzamos „kötélpályán” folyamatosan lehetséges az utazás a gmundeni szárazföldi szintről (436 m) a grünbergi tetőmagasságig (987 m) 550 méteres emelkedéssel, 2 kilométeres útszakaszon, háromfázisú meredekségen (az első etap roppant meredek, a következő 2 enyhébb emelkedésű) – oda-vissza 16 Eurós menetdíjért. A rendszer óránként több, mint 600 ember utaztatására alkalmas a két darab zöld színű, 60 fő befogadására képes, maximum 10 méter per szekundummal (36 km/h) közlekedő kabinokkal.

A Grünberg csúcsán „turistaház” fogadja az oda érkezőket büfészerű konyhával, megpihenésre csábító terasszal, valamint izgalmas szabadtéri szórakozási lehetőséggel a felnőttek és a gyerekek részére egyaránt. Van például egyetlen sínen futó, nyári bobszerű, vidámparki hullámvasutat idéző lesikló pályaszerűség, a Grünberg-Flitzer (angolul Summer Toboggan Run). Ezek kicsi, egyszemélyes kocsik, amelyekbe be lehet ülni, majd szélvészgyorsan lefelé siklani a kanyargós fémpályán, felfelé pedig a gépezet húzza vissza a járműveket (természetesen az utasokkal együtt). A kisebbeket a vendégház mellett élmény-kalandpálya várja csúszdával, hintával, mászófallal, kötélpályával, mindenféle ügyességi objektumokkal. Miután megfelelő mélységig retinánkba égettük a látványt, megtettük visszautunkat is a Cable Car-ral, és még egyszer állunkat leejtve tekintettünk végig a hegyoldalon, a tavon, a gyufásskatulya méretű épületeken, a tóba torkolló, Gmundent kettészelő Traun folyón (a Duna 153 km hosszú mellékága), a hajókon… az életen.

A városban a tóparti korzóra pillantó Wiener-Café Restaurant teraszán megebédeltünk, néztük az egyre csak gyülekező hattyúkat, a motorcsónakot kínáló tizenéves, impulzív, vörös hajú lányt, a turistahadat, az érkező-induló hajójáratokat, és úgy éreztük, képesek lennénk csinálni ezt az év mind a 365 napján. Utazni és megismerni, álmélkodni az évmilliók alatt kialakult, évezredek alatt felépített világunkon, élményeket és csodákat gyűjteni. Mert valami ilyesmiről kellene igazán szólnia az Életnek…

Szilvási Krisztián


2014.08.04