1539

86. Ünnepi Könyvhét

Vidéki országos megnyitó Győrben

Harsány, fülbemászó dudamuzsika csalogatta csütörtök délelőtt a csónakos szobornál álló könyvheti színpadhoz a belvárosban időző járókelőket, turistákat. A Baross út és környéke hagyományosan az a helyszín, ahol nyár elején a könyvkereskedők és könyvkiadók felállítják sátraikat, és bemutatják az adott évi könyvtermés javát. Idén különösen nagy készülődés előzte meg az Ünnepi Könyvhetet, mert városunk adott otthont a vidéki országos megnyitónak.

Az ünnepség Huzella Péter Kossuth-díjas előadóművész és Németh Kristóf színművész zenés irodalmi műsorával kezdődött. Ezt követően Kocsis András Sándor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd átadta a szót Dragomán György József Attila-díjas írónak, aki megnyitotta a rendezvényt. Az elhangzott szöveget teljes terjedelmében közreadjuk:


Dragomán György: Könyv és jegyzőkönyv
(Könyvheti megnyitó, Győr, 2015. június 4.)

Egy kézzel írt házkutatási jegyzőkönyv került elő nemrég édesanyám költözésének köszönhetően, rajta egy lista azokról a könyvekről, amelyeket elkobozott tőlünk a román belbiztonság két kádere, még Marosvásárhelyen, valamikor 1987-ben. Emlékszem, ahogy kissé megilletődve álltak a szüleim négyezer kötetes könyvtára előtt, találomra huzigálták kifele a könyveket az egész falat betöltő könyvespolcról, ami aztán az áttelepülés előtt töredékére zsugorodott, hiszen csak fejenként ötven könyvet hozhattunk magunkkal, és amúgy sem lett volna ildomos magyar könyveket Magyarországra visszahozni Erdélyből.

A könyv akkor már csempészárunak minősült, veszélyes tárgy volt. A hatalom éppen úgy gyűlölte és félte a könyveket, mint a kötelezően regisztráltatott írógépeket, a bezúzott könyvekből vécépapírt csináltak, néha-néha szavak árnyékai tűntek fel az amúgy szintén hiánycikknek számító tekercseken. Úgy tudtuk, a vécépapír felvizezve a parizert alkotó húsmasszába kerül, így válik az ige testté, mondtuk, nevetni próbáltunk, nevettünk.

Sokszor eszembe jut az a pillanat, ahogy ők ketten ott állnak a könyvespolc előtt, és nem tudják eldönteni, hogy mégis mit kobozzanak el. Egyikük fellép a hokedlire is, a legfelső polcon lévő, nehezen elérhető könyvek között is keresgél, lead néhányat a társának, hümmögve forgatják a köteteket, tanácstalanok.

Fájdalmasan szomorú és abszurdan vidám pillanat ez egyszerre, benne van a magát mindenhatónak gondoló hatalom totális arroganciája és teljes kudarca is: bármit elkobozhatnának, csak ahhoz, hogy bármit elkobozhassanak, tudniuk kellene, hogy mi is az a bármi. Keresnek valamit, de nem tudják, mit is keresnek. Csak azt tudják, hogy lennie kell ott valaminek, de hiába van ott a szemük előtt, nem látják, nem veszik észre.

Édesanyám, aki nemcsak tanár, hanem könyvtáros is, azt kérdi tőlük, mit keresnek, hátha segíthet, megismerem a mondatot, ugyanaz, amit a könyvtárban használ, amivel a tanácstalan kisdiákokat kérdezi, hogy mégis mit olvasnának. A káderek hárítanak: tudják ők nagyon jól, hogy mit keresnek, hazudják, aztán találomra kihúznak pár könyvet a polcról, közlik, hogy ezeket állambiztonsági okokból elkobozzák, még jegyzőkönyvet is írnak róla, aztán elmennek.

A megtépázott könyvespolcot nézem. Megtanulom életem legfontosabb leckéjét: a hatalom buta, analfabéta, nem tud olvasni, legfeljebb csak úgy tesz, mintha tudna, még ha elolvas valamit, akkor se érti meg, hogy mit olvas, mert igazából csak önmaga érdekli. Mindenben csak saját magát keresi, mindenhol önmaga torz tükörképére vadászik, azt hiszi, mindenhez köze van, pedig valójában önmagán kívül nincsen köze semmihez.

Akkor még előttem van Orwell és Koestler és Szolzsenyicin és Kafka olvasása, a könyvespolcot nézem, és megértem, hogy a polcon a szabadság van, a könyvek gerincei mögött egész világok rejtőznek, olyanok, amelyeket se megérinteni, se megérteni, se megsemmisíteni nem fog tudni soha a hatalom. Megértem, hogy a világon az írók a legszabadabb emberek, és azt is megértem, hogy utánuk mindjárt az olvasók következnek.

Azóta is ez számomra a szabadság legfontosabb és legelemibb gesztusa, hogy bármit és bármikor választhatok, hogy nemcsak szabadon írhatok, hanem szabadon olvashatok is. Akkor vagyok szabad, ha senki sem szólhat bele abba, amit leírok, és abba se, hogy mit olvasok. Ha szabadon dönthetek, ha a magam számára választhatok, és nem a rám kényszerített hatalom szempontjai szerint kell válogatnom gondolatokat, szavakat, könyveket.

Könyvek között állunk itt, a könyv ünnepén, nem szabad hát elfelejtenünk, hogy a könyvek gerince mögött a szabadság van, hogy a mozdulatban, ahogy bármelyiket kinyithatjuk, a szabadság van, az, hogy bármit és bármikor olvashatunk, a szabadság legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Ha mi nem adjuk, senki tőlünk el nem veheti. Éljünk vele. Olvassunk bátran, olvassunk szabadon.

Figyeljenek Dragomán György szavaira! Olvasnivalót a Baross úton felállított sátrakban kaphatnak, a meghívott szerzőkkel a Kisfaludy Könyvtárban, illetve az Esterházy-palotában találkozhatnak, a szórakoztató műsorokat pedig a csónakos szobornál láthatják.

Az Ünnepi Könyvét programjairól készült leporellót letölthetik a szervező, a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér honlapjáról.

Képek és szöveg Berente Erika



2015.06.05
32