2237

Ésszerűen vagy dühvel írjunk helyesen?

Elvetemült szabályváltozások helyesírásunkban

Nem csupán nálam nyílik ki a töltőtoll a kezemben, ha a közelmúltbeli magyar helyesírási szabálymódosítások kerülnek papírra, ráadásul az MTA bejelentette, hogy a Magyar Nyelvi Osztályközi Állandó Bizottsága gondozása nyomán megjelenik A magyar helyesírás szabályai tizenkettedik kiadása. Újabb „apróbb” változtatásokkal. S – ahogyan az lenni szokott – részben indokolatlanul, részben a kisebbség miatt a többséget sújtva (bár ez utóbbi sajnos lehet, már erősen véleményes). Lapozzunk beléjük!

Mi büszkék vagyunk arra, hogy a magyar nyelv gyönyörű, kiválthatatlan jelentéstartalommal, valamint érzelmi és intellektuális árnyalatokkal bír. A külföldiek szerint persze túlságosan nehéz, bonyolult (túlbonyolított?), ráadásul abban valószínűleg mindannyian egyetérthetünk, hogy bizonyos részeiben egyértelműen szabályozhatatlan. Ám mindennel együtt magas fokon működésképes, ahol a papírra vetett, képernyőre írt, és/vagy egyéb alternatív módo(ko)n rögzített manifesztációja felett a helyesírási szabályzat őrködik.

Teljességgel elfogadható, sőt törvényszerű dolog, hogy idővel változtatni, módosítani szükséges rajta, hiszen az „evolúció” az élet minden tartományában érvényesül, ráadásul a kommunikáció pont egy igencsak látványos terület – ezt nyilvánvalóan erősíti meg, amikor a nyelv korcsosulásáról, zülléséről, tönkremeneteléről beszélünk. Szóval bizonyos okok folytán, indokok mentén szükséges a helyesírás felülbírálata is: ha például nyelvünkön, nyelvtanunkon szerkezeti változtatásokat kell eszközölni, ha a külső behatások miatt kénytelen módosulni, vagy mondjuk, ha logikai érvek sorakoznak fel a javítása mellett. Ilyenkor hiba, ha az útjába állunk, és erőszakkal kényszerítjük a „természetellenességre”.

De! Sajnos van az a „nyomás”, amelytől reális (úgy mint intellektuálisan elfogadható) indokok nélkül hajlanak helyesírásunk felügyelői a meredek változtatásokra. Természetesen laikusként (ez vagyok én) „könnyű” döntéseket megkérdőjelezni, ráadásul nincsen szemem előtt a módosítások hiteles listája, ezért csupán a trendekről beszélek, amikor kritizálok. Mert azok láthatóan vannak, és elgondolkodtatóan veszik semmibe az ésszerűséget (mint már volt szó róla: az észérvekkel igazolható indokokat). Az ugyanis számomra – és feltételezhetően a helyesírást anyanyelvi színvonalon birtoklók számára – nem lehet magyarázat, hogy „mivel a többség amúgy is helytelenül írja”, vagy hogy „mivel a többség nem tudja megtanulni”. Bocsánat, ez felháborító badarság, sőt pontosan a rombolás irányába mutató esztelenség!

Pedig érezhetően érvényesül ez a trend manapság, akármennyire blőd is indokként kezelni. Ráadásul vannak olyan területek, amelyek egyenesen már a káoszba torkollnak: hogyan írjuk helyesen számmal azt, hogy ’elsejei’? Mivel „senki” nem tudja, akkor az lesz a szabály, hogy bárhogyan szabályos. Nekem már azzal is problémám van, hogy „a szabály az, hogy… kivéve…” – mert ha van kivétel, akkor már nem lehet szabály. Az én logikám szerint a szabály azt jelenti, hogy minden egyes tagjára kivétel nélkül vonatkozik. Persze, ezzel lehet vitatkozni, mert a nyelv ennél rugalmasabb, de az „elsejei” esetében úgy néz ki, ott tartunk, hogy az a szabály, hogy nincsen szabály. Akkor innen – sok-sok kis lépésen keresztül, de végül – eljuthatunk oda, hogy mi lenne, ha mindezt a „szabályt” kiterjesztenénk a teljes nyelvtanunkra? Hiszen elég egyetlen hasonló precedens döntés, hogy további esetekben is így járhassunk el.

Nem örülök. Mert szeptembertől (oké, egy év türelmi időt követően) az ésszerűt például összetételi utótagként kell kezelni, így észszerű lesz a helyes alak (vajon miért?). Mi lehet az az indok, amely felülírja az évtizedek óta megtanult és használt formát? Vagy nézzük a szintén belebegtetett, h-ra végződő szavak helyesírását. Eddig a szabály szerint például csak a „dühvel” helyesírása volt a jó, most már a „dühhel” alak is elfogadható lesz. Arról ne beszéljünk, hogy az ember élete során körülbelül négy és félszer használja leírva ezt a szót (talán kimondva sem többször), de mire fel a kétféle helyes alak? Eddig meg kellett tanulni, hogy így írjuk helyesen a szót, ha ejtjük a ’h’ hangot, ha nem, minek kell ebbe belenyúlni? Hogy ne okozzon gondot (lásd: hányszor is használjuk)? Mit tesz hozzá az új szabály a nyelvtanunkhoz? Mit (vagy kit) segít, azon kívül, hogy hülyén is néz ki (!), ha több elfogadható variáns van?

Szeretném hangsúlyozni, hogy bár az Interneten keringő példákat ragadtam ki, a trendekkel (vagy nevezzük irányvonalaknak őket) nem értek egyet! Lesznek olyan változások is, amelyek a kisbetűs, nagybetűs írásmódot érintik, ott is a „milyenségbe” kívánok belekötni. Azt olvasom: „Eddig az intézménytípusra utaló elnevezéseket kisbetűvel kellett írnunk, még akkor is, ha egy bizonyos intézményre utaltak: minisztérium, vállalat. Ezentúl azonban belső használatra a nagybetűvel írt változat is elfogadható lesz.” Miért van különbség a hivatalos és a nem hivatalos írásmód között? Ez megint hol szabály a szó valódi értelmében? Persze, tudjuk, „belső használatra” eddig is mindenki azt csinált, amit akart – hozzátéve, hogy manapság már azon kívül is. A tulajdonnevek írásának problematikája amúgy is sarokpont mai helyesírásunkban: még az adott tulajdonnév birtokosa is képtelen helyesen, mi több, következetesen leírni saját, megkülönböztető nevét (nem vicc, elég csak körülnézni). Most ezt még tetézzük azzal, hogy külön „szabályozzuk” azok pongyola és precíz használatát?

Az új szabályok – a trendet alátámasztva – hígítanak továbbá a rövidítések esetében, egységesítenek a kötőjelek esetében (na ezt támogatom én is), és hoznak egy olyan szabályt az idegen szavak mellékjeleire vonatkoztatva, amely bizonyos esetekben pont megoldhatatlan nehézséget jelent. Eddig nyomdatechnikai okok miatt lehetett elhagyni idegen szavak, nevek mellékjeleit (pl. Jyväskylä, Łódź, Jiří), most azonban ez az akadály már a múlté, így a továbbiakban korrektül kell használnunk az idegen betűket. Helyes, tényleg egyetértek, hogy ne csonkítsuk az idegen írásmódot! Mert a szövegszerkesztő programok (szimbólumtár) és az Internet korában a ctrl+c és ctrl+v billentyűkombináció segítségével mindez könnyen (bár azért mégis néhány gombnyomással) kezelhető, viszont egy elektronikus levél esetén (ha mellette nem böngészgetünk a neten) csakis ASCII-kódok ismeretével lehetséges. „Kínaiak” pedig ugyebár mégsem akarunk lenni, hogy alt+számjegy kódolta „írásjeleket” memorizáljunk.

Nyelvünk mellett törvén irónt protestálok tehát a (számomra) indokolatlan helyesírás-változások ellen, és kitolt mellkassal jelentem közhírré: csakis önnön és személyes érdekeimet tekintve elutasítom az írásbeli szabályok hozzám igazítását, féltem a grafikai jelekkel történő szövegrögzítést a többféle megengedési mód okozta sekélyesedéstől, valamint nem tekintem kiinduló- és végpontnak a „tömegnyomás” mindenekfeletti prioritását. Örömteli mértékben bírom és birtoklom a magyar nyelvet, és a trendek útját járva sosem fogom a számomra ismeretlen (mert nem tudom; mert nem tudom megtanulni; mert nem akarom megtanulni) szabályterületek miatt a helyesírást okolni. Inkább hibázok hibáztatás helyett. Mert tényleg így ésszerű.

Szilvási Krisztián

 

A kép az everystockphoto.com szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2015.06.05