1890

A nyelvében élő nemzet

Irodalmi est a megyei könyvtárban

Baksa Péter és Baksa Péterné Szalay Cecília április 30-án a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjában arról tartottak roppant színvonalas előadást, hogyan vallottak a toll mesterei anyanyelvünkről. A téma többszörösen is időszerű volt: áprilisban ünnepeltük A magyar költészet napját (József Attila születésnapja kapcsán), másrészt ebben a hónapban volt a Magyar nyelv hete is.

Jeles nyelvművelőink találó és megszívlelendő gondolatait gyűjtötték idézetcsokorba, a hallgatóság Baksa Péterné Szalay Cecília felolvasásaiban és csodálatos énekhangjában gyönyörködhetett. Egy elkötelezett pedagógusházaspárt köszönthettünk személyükben, akik a nyelvművelés, a kultúra ápolásának, az irodalom népszerűsítésének szentelik nyugdíjas éveik javát, a katedrától és nem a szakmától vettek búcsút, meghatározó szereplői a helyi értelmiségi közéletnek – legyen az vetélkedők szervezése vagy érdeklődők számára tartott ismeretterjesztés. József Attila soraival élve egykori iskolájuk kapuját bezárva „nem középiskolás fokon” tanítanak.

A megyei könyvtárban tartott irodalmi esten mintegy megelevenedtek előttünk a nyelv egykori művelői, példát mutatván arra, hogy „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”. Előadásukban sorra vették a jeles magyar bölcselőket, találó kijelentéseiket osztották meg a hallgatósággal. Írók, költők, nyelvészek megállapításai egyaránt helyet kaptak.

Különböző történelmi korok köszöntek ránk magyar nyelvi köntösben. Az I. András királyunk által kibocsátott Tihanyi (apátság) alapítólevél magyar szavakat rejt latin környezetben, az Ómagyar Mária-siralom már magyar nyelven íródott. Anyanyelvünkön születtek meg Balassi Bálint versei, a reformáció, a könyvnyomtatás kialakulása a magyar nyelvű szövegek gyarapodását hozta, nyelvtankönyv született. A történelem viharai veszélybe sodorták függetlenségünket, százötven évig még területi egységünk is megszűnt, és a különböző régiók eltérő fejlődési pályára kerültek. A gazdasági kapcsolatok és a vallás mellett a nyelv volt a lelki-szellemi-kulturális egybetartó tényezője.

Amikor politikailag idegen függésben voltunk, az ellenállás egyik tényezője éppen anyanyelvünk volt. Kedvezőtlen tényezőként alakult, hogy az elit a társadalmi, politikai érintkezései kapcsán a török uralmat felváltó osztrák hatalom alatt a francia és a német nyelvet részesítette előnyben. A magyar nyelv fejlesztésért „kiáltott”, ezt a munkát kiemelkedő nyelvművelőnk, Kazinczy Ferenc végezte el, majd költőink, művészeink munkásságukkal a mester nyomába léptek. Ez a kor a nacionalizmus eszmeirányzatának keletkezési ideje.

A nyugattal ellentétben, ahol állam- és nemzeti határok egybeestek, térségünkben – több birodalom jelenlétének köszönhetően – gyökeresen más helyzet alakult ki: a nemzetek szétszabdalva éltek eltérő „szuverenitású” területeiken, s így nemzeti mivoltukat az ébredő nacionalizmusuk hajnalán csak kultúrájukban élhették meg, szükségszerűen jutván el a közös nyelv, a művelődési anyag, a tradíciók ápolásához. Már korábban felütötte a magyaroknál a fejét az idegen hatással szembeni ellenállás szelleme, amikor megálljt parancsoltak II. József németesítési törekvéseinek, bár ez – tragikus módon – az egyébként korszerű reformok elvetésével párosult, s a nemesi ellenállás feudális keretei között bontakozott ki. Sikerrel torpedózták meg a németesítési törekvést, ennek visszahatása magyaros ruha, zene formájában is jelentkezett.

Mérföldkövet jelentett anyanyelvünk alakulásának sorsában az 1825-ös országgyűlés, ahol megfogalmazták egy nyelvművelő intézmény létrehozásának szükségességét, valamint lerakták anyagi alapjait: ez lett a Magyar Tudományos Akadémia. Az 1830-as, 1840-es évek egészen a polgári forradalomig a reformkor elnevezéssel vonultak be a magyar történelembe. A nemzeti függetlenség eszméje forrt egybe a polgári átalakulás kényszerű szükségességével. Kölcsey Ferenc írta: a „Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés”. Nyelvünk lépésről lépésre jutott el addig, hogy 1844-ben elnyerte a hivatalos nyelv rangját.

A megélénkülő irodalmi, pezsgő politikai-kulturális élet nyomta rá bélyegét erre a korszakra. Ez az időszak olyan politikus-közéleti személyeket adott, mint gróf Széchenyi István, aki édesapjának gróf Széchényi Ferencnek köszönhetjük a Nemzeti Múzeumot, valamint a Nemzeti Könyvtárat. A Kossuth Lajos által „legnagyobb magyarnak” nevezett számára, aki „megérezte a kornak lüktetését”, nem volt közömbös a nyelvünk. Így vall erről élete főművében, a Hitelben: „Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínlődve is sokszor – mint errűl számos a példa –, de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre csüggeteg lombjait.”

Másik közéleti óriásunk, Kossuth Lajos, aki történelmünkben mint reformer, a magyar politikai újságírás megteremtője, miniszter államfő, majd a szabadságharc bukása után az emigrációban a magyar ügy ébrentartójaként akart a nagyhatalmak „lelkiismeretére” hatni. Ez az időszak irodalmunk aranykora, elég Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály, Arany János munkásságát említeni. Irodalmunk egyik ékessége Petőfi János vitéze, Arany Toldija, melynek kapcsán Petőfi így ír Arany Jánosnak címzett levelében: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata…”.

Hősi eposz, ódák, epigrammák fémjelezték ezen kort. 1848 márciusában a Nemzeti dal dobogtatta meg a hazáért együtt érzők szívét, és korbácsolta fel nemzeti büszkeségét; a Tizenkét pontban olvashatták azokat a követeléseket, melyek a kor parancsát képviselték. Mindez a szabaddá vált, cenzúra börtönéből kiszabadult sajtószabadság jelképe lett, melynek Vörösmarty önálló költeményt szentelt. Ebben a korban vetette papírra Petőfi Az apostol című költeményt.

A szabadságharc bukása nem kedvezett a magyar nyelvnek, a Hasbsburg önkény, az elnémetesítés, az ország beolvasztásának tervét főzték az osztrák politika boszorkánykonyhájában. A magyar nyelv használata a rebellió jele volt, az ellenállás csírái is itt bontakoztak ki. Egy magyar tanító helyesírási gyakorlatként a szabadságharc hadvezéreit és csatáit diktálta a rá bízott tanulóknak. Költőink számára a jelképes beszéd vált az olvasóknak szánt politikai üzenetek eszközévé. Így utalhatott A walesi bárdok középkori Angliája, Szondi két apródja vagy V. László korunk valóságára.

A kiegyezés új helyzetet teremtett, részlegesen megvalósult a magyar önállóság, a magyar politikai elit érvényesülési lehetőségei az önálló magyar kormányban realizálódhattak. A századforduló irodalmunkban a modern nyugati irányzatok magyar átültetését adta. Ezt valósította meg Ady Endre költészete. Az első világháború számunkra a Monarchia felbomlását, a történelmi Magyarország szétdarabolását hozta. Nemzetrészeket szakítottak el az anyaországtól, veszélybe került nyelvünk, sőt ki lettek téve az erőszakos asszimilációnak.

A magyar nyelv sokszor szitokszónak hat az idegen politikai környezetben. Az utódállamokban tevékenykedő magyar kultúra „munkásai” kultúránk ottani fennmaradásának zálogai, de önmaguk ehhez nem elégségesek. A közös sztálinista államrendszerek rabságában élő Kelet-Közép-Európában létező Kádár-rendszer politikai szótárában és szemléletében a proletár internacionalizmus „felülírta” a hazafiság eszményét. A rendszerváltás sem hozta el ennek a neuralgikus kérdésnek a megoldását, mi több, a diktatúrák által lefolytatott burzsoá nacionalizmus címkéjével aposztrofált nacionalizmusok újult erővel törtek a felszínre, mintha újjáéledt volna a XIX. század a XXI. század küszöbén.

Más gondokkal is szembesülni kénytelenek a nyelv jövőjéért aggódók. A globalizmus keretében terjedő angol nyelv szavai egyre gyakrabban szorítanak ki magyar megfelelőket, szegényítve nyelvhasználatunkat. „Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszűnt az lenni, ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az őt környező népek tengerébe.” (Tolnai Vilmos: Halhatatlan magyar nyelv)

„Csak anyanyelvemen lehetek igazán én” – írja Kosztolányi Dezső Erős várunk a nyelv című művében. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek és írok.”

Csiszár Antal

2015.05.05