1269

A humor erejével...

Villáminterjú a 110 éves Rejtő Jenővel

110 éve született Rejtő Jenő, aki máig egyik legnépszerűbb szerzője a humoros magyar irodalomnak. Könyveinek különleges vonzerejét egyrészt a sajátos, összetéveszthetetlen stílus, másrészt hitelességük adja. Ugyanis Rejtő élete volt olyan kalandos, mint hősei sorsa, melyet gyakran épp saját élményei formáltak. Ez alkalomból képzeletbeli interjút készítettünk a nagyszerű íróval.

Először is azt szeretném megosztani Önnel, kedves Rejtő Jenő, hogy könyvei nagyon népszerűek, hatalmas példányszámban adták el, amikor végre ki lehetett adni  őket. Gondolta volna ezt? Amikor írt, törekedett erre a halhatatlanságra?

Igyekeztem, hogy a humoron és a drámán felül az életből is adjak valamit, nem sokat, csak annyit, amennyit egy operettlibrettóban mint csempészárut elhelyezhet a szerző... Az élet egy különös színpad, amelynek meglehetősen zavaros célja és furcsa repertoárja van. Mi a leghőbb vágyam? Az, amit a költő kíván: Egyszer életemben végre jól kialudjam magamat...

Kérem, kedves Rejtő úr, meséljen a gyermekkoráról!

Azt úgyis bárhol elolvashatják. Amire emlékszem, hogy az iskolát rettentően unalmasnak találtam. A családom számára kicsit nehezen, de kiderült, hogy alapvetően művészlélek vagyok, ami könnyed természetességgel társult a boksz imádatával. Ezt a harmonikus egységet fedezhetik fel olvasóim Troppauer Hümér kedves figurájában.

Milyen művészeti ág vonzotta?

A színház. 19 évesen jelentkeztem Buttola Ede barátommal Rákosi Szidi színitanodájában, ahol Gertler Viktor, Kovács Károly, Keleti Márton voltak évfolyamtársaim. Halkan elárulom, hogy színészként nem bizonyultam nagy tehetségnek. Ám mégsem szakadtam el a színháztól, mert tanulmányok folytatása céljából Berlinbe utaztam, ami köszönhető volt drága Szidi néni és Heltai Jenő közbenjárásának. És mondok még néhány nevet, mert nem akárkiknél tanulhattam! Piscator, Charell, Jesner és Max Reinhardt színházaiban sajátítottam el a színdarabírás kulisszatitkait, mint fizetés nélküli "student".

De mivel alapvetően autodidakta alkat vagyok, nem sokáig maradtam "burokban". A pénzzel mindig szűkében voltam, munkát kellett hát keresnem, és egyszercsak elkezdődött az iskolán kívüli tanulásom időszaka, ami kicsit életveszélyes volt, de igazán tanulságos. Bejártam a világot, és pár börtönt is megismertem belülről. Nagyszerű, harcedzett, túlélő-művész egyénekkel találkoztam és kötöttem életre szóló barátságot, akik mind felbukkannak a könyveim lapjain. Intenzív időszak volt, melynek sűrűsége épp annak volt köszönhető, hogy a halál folyton ott lihegett a nyakamban... Dehát a halál pillanata olyan, mint a dugó: ügyes ember mindig csak kihúzza valahogy.

Elmesélné ebből az időszakból egy emlékezetes élményét?

Szívesen. Miután megszöktem Klagenfurtból, ahol két hetet ültem toloncházban, és ahol gyengéd modorú őrzőim lehetővé tették, hogy tél lévén fát vágjak az udvaron, ismét Olaszországba mentem. Verona, Padua, végül Velence. Velencében, hogy vasúti jegyhez jussak, bolondnak tettetem magam. Beleadtam apait-anyait, és legjobb tudásom szerint eljátszottam a paranoia összes tünetét, de az a  tudatlan felügyelő hivatalos írást adott arról, hogy súlyos dementia praecoxom van. Ezután mint a  palesztinai mészárlásokból szerencsésen megmenekült, és jobb napokat látott haifai kereskedő igyekeztem boldogulni. De végül, mivel tényleg szeretem a veszélyt, úgy döntöttem, hazajövök. Itt aztán elindult a kabarészerzői karrierem, ami Karinthy Frici barátomnak is köszönhető, aki egyszer, hirtelen ötlettől vezérelve, azt a hírt terjesztette rólam, hogy eltűntem. Rejtélyes köddé válásomról a  "Pesti Napló" hasábjain számolt be. Aztán ügyes koreográfiával nyílt levélben beszélt az "ismeretlen" fiatalemberhez, "egy úrhoz, aki ma öngyilkos lesz" - aztán még a halálhírem is megjelent, amire reflektálva Karinthy biztosította az olvasókat, hogy szerinte csak nevéhez híven elrejtőzött Rejtő. "Jenő, gyere haza, minden meg van bocsátva!" - fejezte be Karinthy...  Mondanom sem kell, hogy az egészről fogalmam sem volt... De örök hála Frici barátomnak, mert ettől fogva a Rejtő Jenő név pestiesen mondva, "be lett vezetve".

Köszönjük a sztorikat, és nagy öröm látni, hogy mesélő kedve és derűje cseppet sem veszített erejéből. Boldog születésnapot szeretnénk kívánni az olvasók nevében is. Mit üzenne búcsúzóul?

Miután nagyon is elevennek érzem magam még mindig, elmondhatom, hogy szerintem a halál végeredményben nem akkor kezdődik, amikor valaki a legfinomabb megfigyelésre sem reagál. Hanem akkor, amikor a test, a lélek és a szellem elveszíti azt a tartalmat, amely működésének értelmet ad. Erre érdemes odafigyelni. De komolyra fordítva a szót, hadd idézem egyik kedves történetemet, amiben minden benne van, amit az élethez tudni kell:

- Uram! A késemért jöttem!
- Hol hagyta?
- Valami matrózban.
- Milyen kés volt?
- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
- Várjunk … Csak lassan, kérem … Milyen volt a  a nyele?
- Kagyló.
- Hány részből?
- Egy darabból készült.
- Akkor nincs baj. Megvan a kés!
- Hol?
- A hátamban.
- Köszönöm
- Kérem … A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagylóritkaság.
- Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem …
- Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.

(Piszkos Fred a kapitány)

Szabados Éva


A kép a http://commons.wikimedia.org/wiki/Main_Page szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezéséve itt található.

2015.03.29