1013

„Biztos hajósunk a poéta...”

Gondolatok a Költészet napján

Kosztolányi Dezső azt írja, hogy az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában, és hogy a költészet mindannyiunk anyanyelve. Vajon mit adhat nekünk, miért érdemes megőrizni? A líra lélekre gyakorolt jótékony hatásáról nagyon sokan írtak már. Művészek, pedagógusok, de tudósok is, például Hámori József agykutató, aki egy konferencián arról beszélt, hogy a versekben rejlő képek fejlesztik az ember kreativitását és gondolkodási képességeit.

Ám ahhoz, hogy csiszolhasson bennünket, a költészet lelkületére és nyelvezetére rá kell hangolódni. Ez szükséges azért is, hogy megérthessük az üzenetét. A vers nem elsősorban racionális, hanem inkább intuitív részünknek szól, nem a fejnek, inkább a szívnek.
A hétköznapokban, amikor az ember prózai életét éli, ritkán merül fel benne, hogy a madarak röptét figyelje, vagy az élet mulandóságáról elmélkedjen. A lírai látomás kiemel a létfenntartás körüli gondokból, és ünnepi perceket varázsol életünkbe.

A vers szó a latin versus szóból ered, ami eredetileg fordulatot, visszatérést jelent. Az eke fordulatát, a barázdát is így nevezték. Az eke felszántja a földet, a költő pedig úgy formálja alkotásának anyagát, hogy áthathassák gondolatai és érzelmei. Hagyományos szimbólumként az eke kifejezi a szellemi erőt is, mely megtermékenyíti az anyagot – a művész csak az anyag legyőzése révén képes valódi művészetet teremteni. A vers szó tehát magában foglalja a szellem uralmát az anyag felett.

Egyik alapvető jellemzője a rendezett, harmonikus forma, a ritmus és zeneiség. A ritmus pedig az élet számos formáját kifejezheti. Az ember belső ritmusa, mely a szív ritmusában és a légzésben nyilvánul meg, felgyorsul és lelassul annak megfelelően, hogy milyen érzelmek és gondolatok mozognak benne. A vers ritmusa eleveníti meg a költő üzenetét a hallgatóban.
Nyelvezete szimbólumokkal, analógiákkal, metaforákkal van teli, melyek ébresztik az emberben azt a képességet, hogy a formák mögötti lényeget tudja szemlélni, hogy meg tudja érteni a költő által lefestett képek rejtett értelmét..

Szabó Lőrinc felteszi a kérdést, hogy miért is van szükség költészetre: „Az ember meg akarja ismerni magát és a világot. Le akarja győzni az elmúlást, a megváltást keresi. A mámort, amely a fájó egyént visszakapcsolja a boldog mindenségbe.”

„Ma kint aludtam a fák alatt
Egy fehér felhő fennakadt
Istenhez vágyó álmaimban.

És két nehéz karom éjszaka
Gyökér lett, fekete gyökér
S most nyílok-nyílok, mint a táj,
ha ködét felgöngyölíti a hajnali szél.”

(Szabó Lőrinc: Hajnali séta – részlet)

Latinovits Zoltán a versek, a költészet szerelmese, aki maga is költői nyelven képes írni szerelméről, így fogalmazott: „Ha magam voltam versekkel egymagamban… szárnyaikon felemeltek kórházi betegágyamról, valamely hősi múltba röpítettek, vagy anyámhoz vittek haza, testvéreimhez, szerelmemhez, voltak igazságomban erősítők, hogy mégis érdemes, mert az nem lehet, voltak hitetők, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valakihez, valakikhez, tartozom valakinek valamivel, kitaszítottak magányomból, egy nagyobb közösségbe lökdöstek, minden emberek közé, kilöktek a világba, és az Agórán erős voltam és bátor és győztes, mint ritka álomban, voltak kegyesek, megbocsátók, alázatosak és szerények, voltak titkosan gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, felemeltek, ha elestem, és néha, néha, amikor rajtam volt a fény, röpülni is tudtam általuk.”

A közvetítés szimbólumaként a költőket ihletükben a szárnyas Pegasus emeli az istenek égi világába, hogy onnan hozhassanak hírt.

„Lehet, hogy van és nincs közt biztos hajósunk a poéta, a fogantatott gyermek, valamely izgága Jézus. Hitem szerint az. Nyilván hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével utazót, hogy szóljon, toporzékoljon és tanítson, hogy közvetítsen. Csak kompol Ég és Föld között, föl s alá…” (Latinovits Zoltán)

A jó versben felismerhetjük a külső események mellett párhuzamosan bennünk zajló valódibb és mélyebb életünket. A lírai megvilágítás feltárja hadakozásaink, fájdalmaink, csalódásaink, bánataink és örömeink forrását, értelmét. És feloldva a belső falakat, a szépség balzsamával gyógyítja sebeinket.

A vers szerelemre lobbant a szépség és jóság iránt, kiemel a szürke, hétköznapi tudatállapotból, és azt a reményt ébreszti az emberben, hogy egyszer majd elérheti az eget.

„A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb, a legszebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt.” (Latinovits Zoltán)

Szabados Éva


A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2015.03.21
18