2357

Kortárs írói szerepek

Interjú Grecsó Krisztiánnal

Grecsó Krisztiánnal, József Attila-díjas íróval és költővel az idei Ünnepi Könyvhét győri rendezvénysorozatán a megyei könyvtár olvasótermében beszélgettünk a Megyek utánad kötete kapcsán rendezett író-olvasó találkozót követően.

Költő, író, publicista, közéleti személyiség – ez mind Grecsó Krisztián egy személyben. Kívülállóként nehéz lenne eldönteni, hogy melyik a domináns szerep, hiszen a publicisztika kezdettől jelen van az életedben; költőként indultál, de most inkább a próza a műfajod, bár a költészetre jellemző szubjektivitás megmaradt a novellákban, regényekben is; a közéleti szerep pedig együtt jár a népszerűséggel, ill. azzal, ha valaki – mint Te is – felvállalja az irodalom- és olvasásnépszerűsítést. Te mit gondolsz erről, mi az, ami alapjaiban meghatározza munkásságodat?

Azt gondolom, hogy nagyon szépen elférnek egymás mellett. Vannak korszakok, amikor valamelyik esetleg hangsúlyosabb, és nyilván attól is függ, hogy milyen munkafázisban vagyok. Amikor éppen egy regényen dolgozom, akkor kevesebb szereplést vállalok, kevesebb publicisztikát írok. De alapjában ezek a szerepek nagyon jól elvannak együtt, sőt a nyugati kultúrákban ennél összetettebb személyiségek is léteznek: betársul még az előadóművészet és még nagyon sok minden – az összművészet felé nyitnak. Én ebben egy kicsit óvatos vagyok, például nem veszek a kezembe hangszert, csak ha annak jó oka van, mondjuk az én versem van megzenésítve, és van mellette igazi zenész. De egyébként nem. Az ilyesfajta szerepcsere már nem fér el. De ezek… ezek elférnek, mert nem ütik egymást, mindegyik írói szerep, egy-egy írói nézőpontot testesítenek meg.

Ez mind rendben van, de arra lennék kíváncsi, hogy van-e olyan írói szerep – én konkrétan a publicisztikára gondoltam, mert az végigkíséri eddigi pályafutásodat –, ami meghatározó?

A vers is végigkíséri, a próza is viszonylag hamar betársul – sőt én eredetileg prózát kezdtem el írni kamaszként –, szóval ezek azért végig ott voltak. A publicisztika akkor jelent meg – nyilván –, amikor elkezdtem újságot írni. Bekerültem gyakornokként egy békés megyei laphoz, és jó volt látni a pezsgést: akkor ugyanis még nem egy megyei lap volt, mint most, és ez nyilvánvalóan jót tett a színvonalnak. És a másik fontos dolog: íróként tárcát, publicisztikát írni, ráadásul méretre – vagy ahogy akkoriban mondták: lyukra – írni, ennek a nyugatosok voltak a legnagyobb mesterei. Még a szavak száma is meg volt adva! Igazán szép feladat.

Jól ismered a nyugatosok működését?

Van egy-két kedves szerzőm, akiket szívesen nézegetek, de ott sem vagyok szakértő – megvan az a szabadságom, hogy akkor és annyit foglalkozom velük, amikor és amennyit akarok. Vannak részproblémák, amelyekben elmerültem – ilyen például Móricz személyisége –, de magát az egész korszakot nem látom át annyira.

Irodalom, film, színház és zene – minden területen jelen vagy. ÉS, könyvek, forgatókönyvek, színdarabok és Rájátszás. Tudatos ez Nálad, hogy a kultúra minden ágában alkotsz vagy véletlenszerűen – a felkérések következményeként – alakult így?

Így alakult. Például a színház úgy működik manapság, hogy rendezőket szerződtetnek, és az évadok úgy épülnek, hogy a rendezők keresnek a mániájukhoz darabot. A Cigányok is úgy keletkezett, hogy Máté Gábor kitalálta, el fogja vágni a Tersánszky-darabot, és továbbíratja egy kortárs szerzővel. Ez nem átírása a másik szerzőnek, hanem egy teljesen új darab. Így találják meg az embert a lehetőségek. Szabó Balázzsal sokat dolgozunk együtt, az új lemezén több versemet is megzenésítette – ez úgy kezdődött, hogy egy esten megismerkedtünk. Véletlenül.

A Rájátszásba is így kerültél?

Igen. Egyszer csak azt mondták, „hallottuk, hogy egyszer egy házibuliban elvettél egy gitárt, és kiabáltatok még fél órát. Álljatok már össze a Kollár Lacival, csináljatok két dalt!”.  Vettem egy új gitárt, mert a régi középiskolait már nem lehetett megjavítani, és így indult az egész. Sokszor nem is keresem ezeket az új utakat és lehetőségeket, csak élek velük.

Évezed, amikor ilyen új dolgokat kell csinálnod, ami azért nem teljesen egy író szokványos szerepköre?

Azt hittem, hogy én ezt korlátlanul bírom, de aztán olyan súllyal és mennyiségben lett jelen, hogy láttam, ez jóval nagyobb felelősség, mint aminek az elején látszott. Többet készülök, mint tíz évvel ezelőtt, ráadásul sokkal fáradékonyabb is vagyok. Ennek ellenére szeretem, megcsinálom, amit meg kell, de már nem kergetem ezeket a lehetőségeket.

Sokat teszel az irodalom- és olvasásnépszerűsítésért, újszerű módjait alkalmazod – gondolok itt az online író-olvasó találkozóra, a színházi kötetbemutatóra vagy a Rájátszásra –, és ez rendkívül fontos a mai világban, amikor az emberek, és főleg a fiatalok, egyre kevesebbet olvasnak. Mik a tapasztalataid, hatásosak, eredményesek ezek a kezdeményezések?

Nagyon vegyes a kép. Van, ami rettentően bejön, van, ami kevésbé. Rengeteg múlik a személyességen, a humoron, az eredetiségen alapuló ötleteken, legyenek akár zenés vagy színházi keretben. Ezek szárnyalni tudnak. Máskor meg fölfeszülnek a szivárványra, és mégsem. Például a Margó Fesztivál, az egy nagyon jól működő dolog, de ott is rengeteg megújulás kell. Például híd alatt slam verseny, amivel el lehet jutni a fiatalokhoz, de nagyon fontos, hogy attól, hogy a dolog – úgymond – könnyedebb, ne legyen gagyi, legyen minőségi. Mondják például, hogy a slam nem költészet, én viszont azt gondolom, hogy Kányádi Sándornak van igaza, aki nagyon sokszor elmondta: „vers az, amit mondani kell”. És miért ne lehetne mondani? Igenis a fiatalok mondják, és jó dolog, hogy mondják a magukét, mert akkor gondolkodnak.

Könyvtárosként is dolgoztál – ez számunkra lényeges, mert a Győri Szalon a győri megyei könyvtár online kulturális magazinja. Hogyan emlékszel vissza életed ezen fejezetére?

Nagyon szerettem. A békés megyei könyvtárban nagyon megtisztelő volt dolgozni. Féja Géza alapította, és az ország első szabadpolcos könyvtáraként működött. A főnököm Ambrus Zoltán volt, akit tisztelek és becsülök, mert nagyszerű ember. Szubkultúra-misszió-varázslat az a könyvtár, aminek meg kellett újulnia az elmúlt évtizedben, ki kellett nyílnia, a könyvtárosoknak át kellett alakulniuk rendezvényszervezővé. Nagyon sok mindenen kellett átmenniük úgy, hogy óvják azt az eredeti eszmét, és én büszke vagyok arra, hogy a könyvtár fénykorában dolgozhattam ott.

A család, a gyökerek meghatározó élmény minden ember számára, de nem divat beszélni róluk. Ennek ellenére a Te műveidből egyértelműen átjön, és itt nemcsak a Mellettem elférsz-re gondolok, amely mellesleg a kedvenc Grecsó-könyvem. Tudatos ez az üzenet az olvasók felé vagy egyszerűen a költői éned, amely megmaradt és jelen van a prózádban is, hozza magával?

Mánia ez. Hiszek abban, hogy ott vannak bennünk, és meghatározzák a mozdulatainkat. Az biztos, hogy szerencsés vagyok, hogy kialakulhatott ez a mánia. Ehhez nyilván az kell, hogy legyen egy olyan nagymama, aki egy központi bolygó, mint az én Juszti mamám, aki a példaképem, s mindegyre visszatér az írásaimban is. Az ő családtudata és szemlélete olyan erőteljes hatással volt két generációra, hogy gyakorlatilag az ő példáját próbáljuk követni mindannyian. Még azok is, akik bekerültek a családba.

Naprakész vagy a mai irodalmi életben – muszáj is, ha valaki az ÉS szerkesztője. Mi a véleményed, milyen a magyar irodalmi jelen, és milyen tendenciák érvényesülnek benne?

Azt látom, hogy a történelemnek nagyon erős súlya van már jó ideje, a kilencvenes években kezdődött történelmi regény reneszánszának most egy újabb hulláma van; a családregény is visszajött az elmúlt évtizedben, valamint a klasszikus formák és elbeszélő technikák. Ezzel párhuzamosan a kísérletező prózának van most egy kicsit kevesebb tere, de hát ez mindig így volt – egyszer az egyik, aztán a másik –, ezzel nincs baj.

Ha valaki tehetséges, most nagyobbak a lehetőségek? Könnyebb elindulni?

Most is nagyon nehéz elindulni. Sokkal több fórum van, sokkal demokratikusabb az indulás lehetősége, hiszen valaki akár blog-íróként is befuthat, s utána könyve van. Ez hatalmas lehetőségnek tűnik, de mivel ezzel együtt liberalizálódott a piac is, a figyelmet felhívni magunkra is sokkal nehezebb. Akinek van kétszázezer forintja, az kinyomtathatja a könyvét, de a mű egy akkora dömpingbe érkezik, hogy a figyelemfelhívás ugyanolyan nehéz, mint régen volt. Szerintem az indulás ma nem könnyebb, nem nehezebb, hanem MÁS.

tmoni

2014.07.01
35