Lényegi meghatározottsága, személyiség- és tulajdonságjegyei, ezerszínű attribútumai nem változnak: hiába cibáljuk Róma fennkölt falai közé, szegezzük a kereszténység teret nyerő keresztjeinek erdejébe, lökjük a török nyomán fakadó, vért zubogó kutak kávájának árnyékába, avagy taszítjuk a földrengető háborúk fegyverzajának pokoli áriájába. Az ember ugyan együtt rohan a történelemmel a jövőbe, az idő képtelen megtörni őt – legyen bármi és legyen bárhogy, a mindenség csakis rajta, rajtunk keresztül definiálható.

„A szerelmek, cselszövések, háborúk, veszteségek és az örök emberi értékek (…) mindig, minden korban, és mindenhol ugyanazok.” – írja Fábián Janka a Történelmiregény-írók Társaságának 2014 karácsonyára megjelent, ingyenesen letölthető, elektronikus antológiájának előszavában, és hogy mennyire igaza van, arra nem is lehetne szemléletesebb, húsbavágóbb, füstösebb-zajosabb, haraphatóan ízesebb bizonyíték, mint a kötetben szereplő tucatnyi szerző 14 történelmi novellája. A Sorsok és évszázadok oldalain helyet követelő írásművek az idő gerincének csigolyáiként demonstrálják a prológusban elhangzó személyes vallomást, miszerint „Számomra a történelmi regény nem más, mint az emberiség régi álmának, az időutazásnak a megvalósulása.”

Az ókori római kulisszáktól egészen a múlt évezred utolsó századának hetvenes éveiig követhetjük nyomon a TRT-szerzők fikciós és dokumentációs novelláit, ahol a sorrendiség primer koncepciója ugyan a kronológia, ám nem kizárólagosan. Mindennek a kezdetén T.R. Salty írása adja meg a borzongató felütést: Flavius Petrus Sabbatius Iustinianus, az Apostolokkal Egyenlő, Krisztusszerető Imperator haldoklása nemcsak a római Palota, hanem az egész birodalom fölé borítja keserű lezárást éreztető leplét. A Vale főhőse „csak ennyit akart még… Elmondani azt, hogy érzi: eltűnik valami, ahogyan most ő is.”, de semmi nem volt, nem lehetett hiába, hiszen „…mégis megérte. Megérte a küzdelem.” Ugyanezen szerző még egy novellát jegyez a kötetben, a rögtön (el)következőben A herceg hosszú éjszakája sötétjébe meregethetjük a szemeinket, ahol Cesare Borgia, a herceg magára maradt – a Birodalom hagyta el őt. Ígéretek, árulások, becsapások, kitaszítások, menekülés, széttört álmok. Egy tenni akaró, de a körülmények áldozataként félresiklott élet. A szájszélen lefolyó skarlátszínű bor (az erősek színe), a kába, részeg feledés. „Most is éjszaka van… És soha nem fog elmúlni…”

Marcellus Mihály a tőle megszokott fennköltséggel, közel sem Az istenek játékszereként mesél Marcus Macrinus-ról, a gladiátorból a lovagrendig, majd „kényszerből” a testvérgyilkos császár főtestőrségéig jutó háború- és politikaellenes lélekről, aki nem akart mást, csak békés nyugalmat idősebb napjaira, ám az istenek tervei nemhogy kiszámíthatatlanok, de még gúnyosak és pökhendiek is. Nem csoda hát, hogy a császárságig viszi, tanulságul a következőket vonván le levelében: „…Így lettem az istenek játékszere, fiam”. Benkő Lászlónál az Isten a küszöb alatt lakozik: I. (Szent) Istvánnal (illetve a kezdetei már Gézával) a kereszténység is megérkezett a magyarok lakta országba, s aki továbbra is jurtában lakott és bálványokat imádott, előbb-utóbb nem lehetett maradása. Ám a küszöb alá rejtett Isten a nagyapjával ellentétben mégis képes megóvni a bajtól az ízes-mélabús novella főszereplő fiúját, hiszen „istennek sok neve van. Van, ki így, és van, ki amúgy hívja. De ha elég tisztelettel szólítjuk, mondtam, mindig meghallja a tiszta szót.” Az apó, a kicsavart nyakú tyúk és az öreg (meg)álmodott, tejhozó lánya szabnak halálos ítéletet a mocsári betyár fölött Rozsnyai János novellájában, amely egyszerre mesél Az álom és ébrenlét, éjszaka és pirkadat határmezsgyéjén. A színes virágok díszítette cseréptálból gőzölgő tej édes illatában a magány hol eloszlik, hol elvegyül, s az öregapó sietve indul haza – lánya emlékképeibe takarván élete alkonyát.

Sárból és vérből gyúrott kölyökfejjel vág neki karcosan hiteles képiségtől átitatott történetének Urbánszki László, ökölbe szorított marokkővel hadakozván ki magát a remény nélkül tengődő falu mocskából. A tízegynéhány nyarat látott Urblas dacból merített menekülésében nemzedékek elnyomása szólalkozik elő, hogy végül nemessé és egyenrangúvá váljon az Odalent született élet egy nagyobb cél, krónikált történelmünk megőrzött lapjain. Klasszikus báránybőrbe bújt Mátyás-történettel anekdotázik Bányai Ilona A bolond című novellában, ahol a kereskedő-háton török fennhatóságolta várba kémkedni (be)jutó uralkodó után hollók helyett egyelőre csak fiókák maradnak, egy kisírt szempár és egy reményekbe vetett hitű ország – hiszen minden jó, ha a vége jó. 1212 Franciaországában gyereksereg menetelt Marseille és a Szentföld felé elképzelt keresztes hadjáratként, ám Trux Béla írásában a tizenéves Pierre és Aeliz jóval többek, mint a sorsuk és életkörülményeik által a hitbe kapaszkodó álmodozók. Gyere velem, babám, Istennek kebelére – mondja a cím, hogy az erkölcs, az elfogadott társadalmi normák, valamint a kora középkori szabályok sorfala veszejtse el az egymásba fonódott remények tisztaságát.

Amíg a cizellálókalapács üti a ritmust a réz lövedékhüvelyeken Gál Vilmos novellájában, addig az első világháború frontvonalán az ágyúdörej csupán kellemesen elviselhető háttérzaj, ám Bakó otthoni távollétében az „ötvösművész” Tillmann muszka-támadás áldozatává válik. Visszatérvén katonatársaihoz a barát elhiszi, hogy durva kezére (rá)áll a kalapács, ám a háború nagyobb úr, a szerszám messze repül, a szuronyok pedig az ellenség felé fordulnak. Rembrandt Harmenszoon van Rijn kissé pökhendi, ám mégis valamiféle szerény szégyellőséggel vitázik kilógó belekről és nemiszervekről 1632-es festménye, a Tulp doktor anatómiája Krisztus-pózban megörökített halott modelljével – még annak életében William Gallen (szintén Gál Vilmos) történetében. Adriaan Adriaanszoon, a tolvaj és bűnöző így tesz szert különös halhatatlanságra a siralomházban sült oldalas és főtt kolbász lakomán készülve a halálra ebben a selyem-finomságú humorral átszőtt, végletekig hangulatos „halottidézésben”. A Duna fodrozó árján, avagy a folyóparton echós szekereken jöttek a svábok az ígérgetett mesei körülményekre betelepülni Dorog töröktől széthányt-elhagyott, kietlen területére Cselenyák Imre tapinthatóan érzékletes dokumentum-írásában. A Kárer-família (eredetiben Karrer) első (itteni) tagja 1696-ban érkezhetett, hogy leszármazottai évszázadok alatt fejlődést, épülést, szépülést hozzanak a (majdani) városba, de a 20. század politikájának játszmái és viharai még a legdolgosabb népet is megtörték volna – ha Kárerék nem svábok lettek volna. A szó szerint igaz „népmesében” is minden jó, ha a vége jó.

„Az élet értelmét nem annak hosszúsága, vagy változatossága adja, hanem annak teljessége, mely semmi földi mértékkel nem mérhető, ki nem fejezhető.” Dr. Várkonyi Tibor novellájában az 1500-es évek Pekry Jánosát a bizonytalanság, a hit és az eltökéltség partjai között vergődve a sors is vezérli hol a magyarok hazájának védelmére, hol a török földjének kötelékébe – mígnem a (halál) megnyugvás(a) abban a boldog (lét)állapotban érheti utol, ahol végre szabad magyarként sóhajthat a csillagok felé. Ani és Miklós középkorú házaspárként egyre koszlottabb, gyűröttebb, „tisztátlanabb” ruhában járják diderg(et)ő sétájukat Pest utcáin a zsidótörvények fagyasztotta télben – hogy éljenek, túléljenek. Iván Katalin oldalról oldalra nyomasztóbbá, szűkebben mért légvételűbbé váló története kevés menekülést kínál – az igazoltatások elől – az emberi létezésben, ám a szerelem végül úgyis mindent legyőz, még ha a titkos harmadik fél (A szerető) és egyben mindnyájuk érzelmein keresztül is vezet az út. A (Katona)szerelem folytatódik, majd borzalmas véget is ér Bokor Pál novellájában, hiszen a háború nem válogat, vagy ha mégis, arra törekszik, hogy minél szebb álmokat romboljon magával. Az épphogy nagykorú Toan és a hamvas Binh isten háta mögötti, kínai-vietnami határ menti egymáshoz bújását nyolcvanöt milliméteres ütegek szaggatják széjjel mindörökre. „Miért nem hagyják abba?” – a történelem halált osztogató zajának állandó kérdésére tízezer évek alatt sem érkezett elfogadható válasz.

A Sorsok és évszázadok antológiájának hangzása élvezetesen és színvonalasan adja vissza a történelem ütőerének dübörgő pulzálását, a TRT szerzőinek sokrétű stílusa és látásmódja jóleső szintézisben ad testet a história fogalmának. A hosszabb-rövidebb írások egymásutánisága szerves lüktetésű koncepcióban tárja fel a korokon átnyúló, érákon továbbsodró emberi beállítottságokat, amelyek bár tényleg változnak némiképp a társadalmi rendszerek átalakulásaival, a lényeg ugyanaz marad: a boldogulni törekvés, az igazságra vágyás, a jobbító szándékba vetett hit – amelyek sokszor sajnos mások kénye-kedvének kiszolgáltatottságában nyerhetnek csak teret és lehetőséget. Tanuljunk belőlük, és akarjuk mind ugyanazt: rendíthetetlenül embernek lenni az évszakok, évek megállíthatatlan folyamában.

Az ingyenes kiadvány innen tölthető le PDF, MOBI és EPUB formátumokban, illetve a látáscsökkent érdeklődők itt meg is hallgathatják a novellákat.

Szilvási Krisztián