78

Hajtók dala

Aranyélet 3. évad – sorozatkritika

aranyelet

Véget ért az Aranyélet. Az eddigi legsikeresebb és legprofibb magyar sorozat főhősei három év alatt kisstílű bűnözőkből nagypályás gengszterekké váltak, s eközben az alkotók is évadról évadra emelték a tétet. A végeredmény ennek köszönhetően a sorozat egészét nézve kitűnő, a záró szezon tekintetében viszont inkább felemás. (Kritika spoilerekkel!)

Az HBO Magyarország 2015-ben mutatta be a finn eredetin (Helppo elämä – magyarul: Könnyű élet) alapuló, de attól villámgyorsan elkanyarodó, saját gyártású sorozatát, az Aranyéletet. A Társas/játék és a Terápia után ez volt a harmadik a sorban, de az első, ami szinte teljes egészében hazai fejlesztésűnek tekinthető. Az előző két sorozatnál is ügyeltek az alkotók a hazai ízekre, a kulturális és társadalmi kapcsolódási pontokra, és ott is volt bőven saját anyag, különösen a folytatások során, a minden évadban új és új arcát mutató Aranyélet esetében azonban ennél sokkal tovább mentek. Míg az első szezon első része még relatíve hűen követi a finn eredetit, majd a másodiktól a negyedik epizódig lehetnek még onnan ismerős jelenetek, addig az ötödik epizódtól kezdve, további két és fél évadon keresztül, minden más. Nem csak a sztori és a kontextus, a teljes széria is egészen új irányba kanyarodott Krigler Gábor showrunner és az évadról évadra változó írócsapat – Tasnádi István volt az egyetlen, aki forgatókönyvíróként mindhárom évadban dolgozott – alapos munkája nyomán. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy finn alapokról induló széria lett az első a hazai televíziózás történetében, ami a legpontosabban tudta megragadni, majd megmutatni a magyar néplélek ügyeskedéssel és ravaszkodással terhelt oldalát és a rendszerváltás bizonyos társadalmi következményeit.

aranyelet

A Dyga Zsombor és Mátyássy Áron által rendezett sorozat a Miklósi család felkapaszkodásán és történetén-történelmén keresztül mutat be számos, a hazai közéletből is ismerős szituációt, jelenséget és figurát. A rendszerváltás törte álmokból megfáradtan kikecmergő, családját ügyeskedésekből eltartó piti bűnözőt; a magát minden rendszerben feltaláló maffiózót; a rendszerváltás nyerteseként ma már nagy hatalmat és vagyont birtokló vállalkozó-politikust; a másodgenerációs oligarchát; az EU-s pénzek lenyúlását tökélyre fejlesztő szélsőjobbos államtitkárt – és mindazt, ami őket körülveszi: szétmálló egészségügyet, kiábrándító politikát, határátlépő egyházat, pusztító fajgyűlöletet és mindent átszövő mutyivilágot. Ez a háttér tökéletesen beágyazott egy kortárs magyar bűndrámának, és a sorozat készítői majdnem végig nagyon kreatívan is éltek az ebből következő eszköztárral.

aranyelet

Tipikus figurák, az újságok címlapjáról visszaköszönő sztorik, közismert és/vagy jól megválasztott zenék – amelyek főként a hol Pokolgépet és egyéb korabeli rockdalokat, hol Hobo számot énekelgető Thuróczy Szabolcs alakította családfő esetében erős karakterépítő elemként is funkcionálnak. Ismerős minden. Az első évad gondosan lefektetett alapjaihoz kiválóan illeszkedett az akciódúsabb, de emellett izgalmas múltidézéssel, flashback betétekkel is operáló második, s bár az első 16 (2x8) epizód is meglehetősen sűrűre sikeredett, a harmadik már kifejezetten tömény lett. Mostanra a közéleti reflexió hálás használata mellett vélhetően a sorozat körül kialakult hangulat is fokozta az írók vállalásait. Az Aranyélet-hype rendre a sorozat bátorságát és bevállalósságát húzza alá, noha népszerűségének oka talán nem is annyira a tartalom idevágó részéből, inkább az évtizedeken át parabolákra és allegóriákra építkező filmgyártásból eredeztethető. Vagyis már az is fokozza a befogadás élményét, hogy erről vagy arról „mer” beszélni, miközben ez lenne az alap. A formátum nyilván tökéletesen alkalmas arra, hogy ezek az elemek jól beágyazva izgalmas hátteret biztosítsanak egy nagy ívű történethez, de kevéssé szerencsés, amikor azt érzi a néző, hogy több, akár a cselekményt is nagyban befolyásoló részlet is azért kerülhetett be, hogy még egy aktualitás ki legyen pipálva. Márpedig a harmadik évadban több ilyen, hol jobban, hol rosszabbul betolt motívum is akad a határon felhúzott kerítéstől a média helyzetén át egészen a rasszista vonalig.

aranyelet

A történet alig néhány héttel a második évad vége után veszi fel a fonalat, és itt máris megbicsaklik a realitás. Túl nagy a változás az eltelt időhöz képest, és a magyarázattal sem vesződtek különösebben sokat. Néhány hét alatt senki sem illeszkedik be és kapaszkodik fel ilyen alaposan, mint hőseink, ráadásul közben fontosnak hitt múltbéli szálak (Hollós Endre cége és öröksége példának okáért) tűntek el egyetlen tollvonással. A helyszínváltozás viszont ismét kifejezetten jót tett a sorozatnak, bőven akad történeti potenciál a Dunakanyarban, és ezt rendre ki is használják az alkotók. Marosi Gábor operatőr megint elsőrangú munkát végzett, a látványt illetően egyedül az első évad után ismét túlzásba vitt drón-felvételekért kár – na és azért a bizonyos maszkért a 7. epizód végéről, de ez már nem az operatőr asztala. Egyértelmű volt, hogy az Anger Zsolt által játszott – és váratlanul gyorsan kult-karakterré váló – Endre bá’ valahogy visszakerül a záró évadba, és amíg ez a videónaplós bejátszásokat jelenti csak, addig nagyon rendben is van. Írói szempontból is jó húzás, a színész pedig még inkább lubickol a szerepben. A helyét átvevő Gáll Feri (Végh Zsolt) figuráját ellenben továbbra sem sikerült kellőképp árnyalni, és még ebből is levont a karakteréhez kapcsolódó, minden logikát nélkülöző végső fordulat. Az ő lányának erőteljesebb bevonása (és a szereplőcsere) jót tett a folyamatosan szüleikkel szemben közlekedő gyerekek vonalának és az Olasz Renátó által játszott Márknak is.

aranyelet

Testvére történetszála viszont annál jobban döcög, ráadásul úgy, hogy Mirának (Döbrösi Laura) minden eddiginél hosszabb utat kell(ene) bejárnia. Fullajtár Andrea hangsúlyosabb jelenléte a Jankát bábként mozgató államtitkár asszony szerepében kifejezetten üdítő, Ónodi Eszter figurájánál azonban megint előkerül az érzés, hogy ezt is a kelleténél eggyel tovább tekerték a forgatókönyvírók. Egyszerűen jobban állt neki a csendesebb, visszafogottabb, és ezzel együtt intrikusabb jelenlét, mint az újdonsült rivaldafény. Ahogy Attilának, a férjének kifejezetten jól is áll, hogy a többiekkel ellentétben szinte semmit sem változott. Hiába a hatalom, a pénz és a befolyás, ő ugyanaz az egyszerű fickó, ugyanazokkal az egyszerű vágyakkal és motivációkkal, csak jobb autókkal és drágább ruhákban. Nagy kár, hogy a harmadik évadra szinte teljesen eltűnt a sorozatból az őt végig annyira jellemző és ez esetben jó értelemben vett földhözragadtság. A nem megfelelő ritmus (viszonylag lassan indul be az évad, hogy aztán a második felére már-már kapkodva próbálja meg behozni a lemaradást) és a zavaros – vagy legalábbis mindenképp logikátlan – időkezelés mellett még élesebben kijön, hogy túl gyorsan változnak a relációk a szereplők között – sokszor nem is csak egy epizódon, hanem már néhány jeleneten belül is. Egyszerűen túl sok az ellenségből barát-, barátból vagy rokonból pillanatok alatt halálos ellenség-, majd újra szövetséges- váltás. Így komolytalanodik el például az eleinte kifejezetten ígéretes lokális médiás-, valamint a lánykereskedős történetszál is, de ezen felül is minden eddiginél több a szappanoperás megoldás és fordulat. Ami nem önmagában kár, sok drámai sorozat használ részben hasonló dramaturgiát, hanem azért, mert mindenképpen erős váltásnak tűnik az előző két évadhoz képest. Az elsőből is kilógott már például a romkocsmát és éttermet tönkrevágó ÁNTSZ-es szál, de ott azért is lehetett feltűnő, mert akkor még sokkal kevesebb ilyen akadt.

aranyelet

Az Aranyélet persze a harmadik évaddal együtt is magasan kitűnik a magyar sorozatok világából. Mert nem arról van szó, hogy az utolsó évad rossz, hanem arról, hogy a kötelező megújuláson túl is túlzottan elüt az első kettőtől, arról, hogy minden eddiginél jobban hanyagolja a logikát, és arról, hogy ennél talán még sokkal jobb is lehetett volna. A hazai HBO ezzel a dráma-szériával úgy tudott minőségét és formáját tekintve is nagyon közel kerülni az alkotók által is láthatóan bálványozott tengerentúli sorozatokhoz, hogy közben tartalmilag nagyon magyar, nagyon jó érzéssel jellegzetes maradt, és ezzel az együttállással az első két évadban sikerült elkapnia a közönséget is. Ráadásul, ha csak a sorozat popkulturális hatásait nézzük (dalokban való feltűnés, vagy az Anger-Hollós Pilvakeres szereplés 2016-ban), az is világos, hogy a fiatalok egy olyan rétegét is berántotta, akik eddig vélhetően nem fogyasztottak ilyen jellegű hazai tartalmat. Nagyon ideje volt már tehát egy ilyen, egyrészről nagyon aktuális, másrészről az elmúlt közel harminc évről is nagyon érdekesen és érvényesen beszélő, magas minőséget képviselő sorozatnak itthon is, és épp ennek az eredménynek a fényében tűnik felemásnak a záró szezon.

A sorozat alkotói mintha csak egy elsőfilmes lendületével akartak volna minden jó és érdekes ötletet beletuszkolni az utolsó évadba, csakhogy közben akkora tükörképet akartak mutatni a mának, hogy sokszor épp ezzel takarták ki a főszereplő családot és azt, ahonnan az egész elindult és amiről szólni akart. Ráadásul láthatóan túlságosan meg is szerették a Miklósi családot. A sokáig nagyon is egy irányba mutató végjátékra olyan túltolt empátiával fordultak feléjük, hogy végül a látszat ellenére sem kapták meg azt, ami valójában nagyon is kijárt volna nekik. Szívszorító és tulajdonképpen működőképes a lezárás, de sokat elvesz az éléből, hogy, ha csak a sorozat kapcsán oly gyakran emlegetett Breaking Bad-re gondolunk referenciapontként, mégsem elég sötét és inkább bátortalan.

aranyelet

Aranyélet, 3. évad
magyar, 2018
rendezte: Dyga Zsombor, Mátyássy Áron
forgatókönyv: Angyalosy Eszter, Tasnádi István, Zomborácz Virág
producer: Fodor Judit, Krigler Gábor, Stalter Judit, Závorszky Anna
zene: Katona Gábor, Szabó levente, Pádár Krisztián
operatőr: Marosi Gábor
vágó: Barsi Béla
látvány: Hujber Balázs
jelmez: Breckl János
szereplők: Thuróczy Szabolcs, Ónodi Eszter, Olasz Renátó, Döbrösi Laura, Anger Zsolt, Danis Lídia, Végh Zsolt, Rajkai Zoltán
bemutatja: HBO

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu

2018.11.08