63

Dalközpontú kompromisszummentesség

Hate Eternal: Upon Desolate Sands – zenekritika

hate-eternal-upon-desolate-sands

Nehéz olyat mondani a Hate Eternalról, ami velük kapcsolatban nem hangzott még el. Korántsem azért, mert holmi death metalos AC/DC lenne a zenekar, szimplán annyira markáns stílussal rendelkeznek, olyan töménységgel adagolják a technikás cséphadarást, hogy még akkor is emészteni kell egy ideig az albumaikat, ha adott esetben egy dalközpontú, új hatásoknak teret engedő dalcsokorról van szó. Az Upon Desolate Sands esetén épp ez a helyzet, és bár az újdonságok már első hallgatáskor szembetűnnek, nem árt adni egy kis időt a lemeznek, hogy megmutassa minden arcát.

Erik Rutan közismerten a floridai death metal színtér egyik legtapasztaltabb veteránja, hiszen saját zenekara és a Morbid Angel-beli előélet mellett olyan nagyságok producereként is ismert, mint a Cannibal Corpse, a Goatwhore vagy a Soilent Green, hogy csak a legismertebbeket említsük. Így aztán, amikor emberünk néhány évente saját album készítésére adja a fejét, sosem az a kérdés, hogy milyen lesz az anyag színvonala, hanem, hogy mennyire sikerül friss ötleteket, újszerű megoldásokat elrejtenie a forgószélként kavargó riff- és blastbeatözönben, és hogy mennyire billen a mérleg a saját panelek felé.

Szerencsére az új albumon semmilyen téren nem tapasztalható ihlethiány. Rutan saját elmondása szerint is sokat kísérletezett bizonyos új gitárhangolásokkal, hogy szélesítsen a hangulati spektrumon, ami nem túl gyakori törekvés ebben a stílusban. Ennek eredményeként az olyan mélyre hangolt, lassabb tempójú dalok, mint a Nothingness of Being, vagy a címadó, amely kórusaival távolról a Nile világát idézi – ahogy náluk meg tetten érhető a Morbid Angel, gondolhatunk akár egy bizonyos Hatework című szerzeményre is –, kifejezetten új árnyalatokkal gazdagítják a már meglévőket.

Ettől függetlenül radikális változásokra nem kell számítani, hiszen az album egésze a már jól ismert, védjegyszerű, disszonáns riffekkel, több szólamot játszó gitárokkal alaposan megpakolt pusztítást rejti, olyan kitűnő szerzemények formájában, mint a nyitó The Violent Fury vagy a Portal of Myriad. Ugyanakkor egyáltalán nem tett rosszat az anyagnak, hogy Rutan mert csavarni egyet a bevált formulán, és nem feledkezett meg az atmoszféra fontosságáról, amely az utóbbi időben a legnagyobb problémám a technikás death metal címszó alatt tökegyformán varrógépező zenekarokkal. Az Upon Desolate Sands minden dala rendelkezik önálló karakterrel, emlékezetes, visszaidézhető momentumokkal, ami a zenekarvezető sokszor bizonyított dalszerzői vénáját dicséri.

Hangszeres játék terén természetesen a műfaj krémjéhez tartozik a trió. Rutan a stílus egyik legjobb, legegyénibb gitárosa, akár a ritmusjátékot, akár a sosem túlbonyolított, de egy hang után felismerhető szólókat említjük. Nagy örömömre a basszusgitáros, J.J. Hrubovcak ezúttal jobban előtérbe került a korábbi albumokhoz képest, hiszen bár a lemez megszólalását egyértelműen a gitár uralja, igazán szép megoldásokat hallhatunk tőle is. A lemezt feldoboló Hannes Grossman (Blotted Science, ex-Necrophagist, meg még hatezer zenekar, ahogy ez hasonló kaliberű ütősöknél manapság megszokott) könnyedén hozza elődei színvonalát, pedig nem akárkik ültek ebben a székben korábban, elég ha Tim Yeung vagy Derek Roddy nevét említjük két legismertebbként, ez pedig nem kis dolog.

Ahogy az sem, hogy a Hate Eternal hetedik nekifutásra is tudott produkálni egy olyan albumot, amit a rajta hallható sűrű, kompromisszummentes zene ellenére gond nélkül meg lehet hallgatni egymás után akár többször is. Elismerésem. 4,5/5

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.11.07