175

''...befelé forduló személyiség révén, az írást tekintettem a legfőbb önkifejező módszernek.''

tmoni interjúja Vidra Szabó Ferenccel

vidra-szabo-ferenc

Vidra Szabó Ferenc a 18. Győri Könyvszalon egyik meghívott vendége: november 16-án találkozhatnak vele az érdeklődők, Galambos Krisztina, a Győri Szalon egyik külső munkatársa fog beszélgetni vele legújabb szépirodalmi kötetéről, az idén megjelent Uszadékfáról. Ennek apropóján kérdeztük eddigi pályafutásáról, munkamódszeréről és terveiről.

Szociológusként és minőségmenedzserként dolgozol, ezért nem meglepő, ha több szakmai publikációd is napvilágot látott az évek során: adattárak, tanulmányok, önálló kötetek szép számban. Mindegyik a könyvtárakhoz kötődik, bármely szakterületedet nézzük. Hogy kerültél társadalomtudósként a könyvtárak világába?

Külső munkatársként dolgoztam a régi Könyvtártudományi és Módszertani Központban, és miután elvégeztem a gyógypedagógiai Főiskola pszichopedagógia szakát, majd beiratkoztam az ELTE szociológia szakára, az akkori Olvasáskutatási Osztály vezetőjének, Nagy Attilának jeleztem, hogy szívesen dolgoznék velük főállásban. Akkoriban már publikáltam, főleg szociográfiákat, szociogafikus riportokat, megjelent egy meseregényem, egy szociográfia kötetem. Az akkori vezetők úgy gondolták, hogy a könyvtárak területén is hasznosítani tudom a gyógypedagógiai és a szociológiai-szociográfiai képzettségemet, szemléletemet. Korábban nevelőtanárként, hivatásos pártfogóként dolgoztam, úgy terveztem, hogy teszek egy néhány éves kitérőt a könyvtárak világába, és utána visszatérek a szociális szférába. A néhányból 27 év lett...

Mikor és honnan jött a késztetés, hogy szépíróként is megmérettesd magad? Volt olyan időszaka az életednek, amikor már írtál, de még nem adtad közre? Mi motivált arra, hogy a közönség elé lépj?

Kamaszkorom óta mindig sokat olvastam, és alapvetően befelé forduló személyiség révén, az írást tekintettem a legfőbb önkifejező módszernek. Az íráshoz papír és toll kell, nekem volt mindkettő. Mindenfélét írtam, verset, drámát, novellát. Amikor az első novellám megjelent a miskolci Napjaink című folyóiratban, akkor nagyon elcsodálkoztam, hogy ez egyáltalán megtörténhet. Márkus István szociológus biztatására kezdtem eljárni falvakba, és a hagyományos szociográfia törvényeit követve, ismerkedni a hetvenes évek magyar valóságával. Az első írásaimat az akkori Valóság és az Élet és Irodalom közölte. Az első könyvemet, a Misi az Erdőben című meseregényt szintén Márkus István ösztönzésére vittem el a Móra Kiadóhoz. Vidékről a fővárosba menekült fiatal gyerekként sokat köszönhetek neki.

Az Árnyéklovag volt az első megjelent, felnőtteknek szóló műved, amelyet később trilógiává bővítettél a Határmezsgyék vándorai című kötetedben. Miért érezted úgy, hogy tovább kell vinned a megkezdett témát? Mennyivel több a trilógia, mint az alapmű?

Az Árnyéklovagot körülbelül tíz éven keresztül írtam. A főhős és énközöttem nagyon sok azonosság van, de olykor engedtem a fantázia szabadságának, és beleírtam olyasmit is, ami nem történt meg, vagy ami másként történt. Elhatároztam, hogy nem érdekel, mit szólnak majd hozzá a családtagok, az ismerősök, munkatársak. Át akartam törni minden korábbi gátat, amely akadályozta az önkifejezésemet. A trilógia második részét, az Inkubátorgyereket eredetileg önálló kötetnek terveztem. Miután elkészült, akkor fedeztem fel a rokonságot az Árnyéklovaggal. Mert mindkét főszereplő kallódó, sodródó, helyét kereső ember, azzal a különbséggel, hogy a pálya másik oldalán állnak. Az Árnyékvilág hőse melegségét csak késve megélő értelmiségi férfi, az Inkubátorgyerek főszereplője pedig egy szüleit nem ismerő, állami gondozott fiú. Mindkettőjük előtt felcsillant olykor a boldogabb élet lehetősége, de egyikük sem élt vele. Miután elkészült az Inkubátorgyerek, jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ez a két ember találkozna. Így született meg a harmadik rész, az Észak vonzásában, és így alakult ki a végső kötet, a Határmezsgyék vándorai.

Nagyon sajátos a témaválasztásod, amit nagyon jól kifejez a Határmezsgyék vándorai cím, hiszen mindig a társadalmon kívül, vagy legalábbis a peremén létező emberek a főhőseid, akik nem tudnak, vagy nem akarnak beilleszkedni, és ez meghatározza sorsukat. Roppant nyomasztó világok tárulnak fel az írásaidban, melyek erősen hatnak. Van valami köze ennek a témaválasztásnak a szociológusi szakmádhoz? Mennyire vagy szociálisan érzékeny?

Nem hiszem, hogy a szociológusi szakmának köszönhetem a szociális érzékenységem, sokkal inkább fordítva van. Azért választottam a gyógypedagógusi hivatást, mert érzékeny gyerek voltam, és érzékeny felnőtt maradtam, a szociológusi szakot pedig azért választottam, mert szerettem volna hitelesebben értelmezni az engem körülvevő társadalmi valóságot.

A család, annak hiánya, valamint a kirekesztettség mint motívum minden írásodban jelen van. Igaz ez az Uszadékfára is? Mennyiben új, több vagy más ez a regény az előzőekhez képest?

Az Uszadékfa esetében az érintés varázsából indultam ki, a különbözőségek találkozásából. Mindig izgatott a nemek közötti átjárhatóság kérdése. Korábbi regényeimben is feltűntek ismeretlen, elérhetetlen személyek, akik a két nem között lebegtek. Két kisgyerek barátságáról, kibontakozó érzelmi kapcsolatukról szól a történet, azzal a különösséggel, hogy egyikük esetében nem dőlt el, hogy melyik nemhez tartozik. Míg korábbi regényeim szereplői a saját maguk tehetetlensége vagy a környezeti tényezők miatt nem találták meg a helyüket, addig az Uszadékfa interszexuális hőse a maga természetességével éli meg helyzetét. „Ami velem van, az egyszerre szívás és ajándék”, mondja. Majd hozzáteszi: „Fantasztikus szívás! Nem tudnám magam elképzelni másként.”


Vidra Szabó Ferenc Uszadékfa című könyvének bemutatójára a 18. Győri Könyvszalonon november 16-án (péntek) 10 órakor kerül sor a Győri Nemzeti Színház csillárszintjén felállított Pódiumszínpadon. A beszélgetőtárs Galambos Krisztina lesz.

tmoni

2018.11.06