1550

Szubjektív színházi gondolatfoszlányok

Pintér Béla Parasztoperája a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

Néhány évente adódik csak egy-egy olyan katartikus színházi este, amely után felsóhajthatunk, hogy igen, ezért érdemes színházba járni! Pintér Béla Parasztopera című művének szombathelyi előadása 2014 decemberében, a Weöres Sándor Színházban pont egy ilyen pillanat.

Az észrevétlenül elsuhanó századik perc végén elsötétülnek a színpadi fények, megrendülten ülök – tán ülünk – a nézőtéren, azonban a reflektorok újra kigyúlnak, és a színészek a tapsrendnek megfelelően ismételten színpadra lépnek, mi pedig a szokásrendnek megfelelően tapsolni kezdünk. Belül a fejemben azonban az jár, hogy TESSÉK ENGEM BÉKÉN HAGYNI, NEM AKAROK TAPSOLNI! Nem mintha a színészek, a kórus és a zenekar nem érdemelnék meg, de ilyen történet után én nem akarnék tapsolni. Adjanak inkább egy üveg pálinkát – hadd felejtsek el mindent. A valóság azonban az, hogy én is tapsolok, szokatlan módon a taps alatt már a nézőtér feletti lámpák is felgyúlnak – talán látszódik néhányunkon, hogy ott és akkor mekkora hatással volt rám és ránk ez az előadás. Barátokkal bandukolunk le a ruhatárhoz, cseverészünk közben, de belül még az előadás okozta KO-ból próbálom magam összeszedni. „Újranézzük!” – egyezünk meg ketten, ellenben egy másik barátunk azt mondja, hogy neki nagyon tömény és sűrű volt ahhoz, hogy újra megtekintse. A hatás – így vagy úgy – elementáris.

Sok-sok családban vannak olyan elhallgatott, ki nem beszélt titkok és tragédiák, melyek a családtagok életében mint búvópatakok, lassan fejtik ki romboló hatásukat, miközben vagy az alkoholban keresnek (ámde nem találnak sem támaszt, sem) vigaszt, vagy a múltról látszólag megfeledkezve élik mindennapjaikat. Azonban a tragikus múlt a legszebb(nek tűnő) pillanatban felszínre tör, a rombolás pedig elsöprő erejű…

A száz perc folyamán olykor sokáig sírva röhögünk vagy épp röhögve sírunk, mint sok mai magyar kortárs dráma előadásán, azonban egyszer csak megváltozik a színen az idősík, visszatérünk a múltba, lelassul az idő; annak ellenére, hogy a végkifejlet szinte végig sejthető, megtörténik a ritka csoda, beszippant végképp az előadás, és napok múlva sem ereszt.

Pintér Béla 2002-ben saját társulata számára írta Parasztopera című művét, amelyet opera formában szerzett balladisztikus történetnek aposztrofálnak. Pintér Béla alkotótársa, Darvas Benedek különleges zenei világot teremtett. Az egy-egy pillanatig operaparódiának is beillő alkotásban az erdélyi magyar népdalok, a barokk zene és a rock zene keveredik egymással, de a country hangzás mellett még ismert dallamok is fel-felbukkannak. A szereplők végig énekelnek, vagy az operákban évszázadokig honos csembalóval kísért énekbeszéddel kommunikálnak egymással.

Pintér Bélának ezt a színdarabját – határainkon innen és túl – jó néhány alkalommal játszották már. A szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília termében 2014. november 21-én bemutatott előadást az a Mohácsi János rendezte, aki immáron harmadik alkalommal állította színpadra a Parasztoperát. A színészek egytől egyik remekelnek szerepeikben, talán a két legemlékezetesebb alakítás Bánfalvi Eszter és Szerémi Zoltán nevéhez kötődik. Az előadás szereplői: Kiss Mari (anya), Szabó Tibor (apa), Hartai Petra e.h. (Julika), Matusek Attila e.h. (vőlegény), Sodró Eliza (menyasszony), Bánfalvi Eszter (Tündérke), Orosz Róbert (Feri), Mertz Tibor (állomásfőnök), Szerémi Zoltán (idegen). Díszlet: Mohácsi András, jelmez: Remete Kriszta, koreográfus: Kovács Márton.

Ősze Mária

2014.12.12