117

Cristina Morató: Elátkozott királynők

Csiszár Antal könyvajánlója

cristina-morato-elatkozott-kiralynok

Színes, érdekes könyvet vesz kezébe a tisztelt olvasó, ha Cristina Morató Elátkozott királynők című művére esik a választása. Rendhagyó uralkodókról és feleségekről tájékozódhat: Krisztina svéd és Viktória angol királynőről, Wittelsbach Erzsébetről, azaz Sisi osztrák császárnéról és magyar királynéról, valamint Eugenia de Montijo francia császárnéról és Alekszandra Fjodorovna orosz cárnéról.

Krisztina Gusztáv Adolf lányaként lett a svéd trón várományosa, Viktória pedig már kislánykorában szembesült azzal, hogy az érvényes öröklési rend szerint trónörökös. Wittelsbach Erzsébet nem számíthatott uralkodói életre, hiszen nővérével szándékozták I. Ferenc Józsefet összeházasítani, kizárólag a császár személyes vonzalma billentette javára a mérleget, és az igazi szerelmi házasság – mely nem mindig jellemezte a dinasztikus érdekek mentén összeboronált párokat – következtében lett uralkodófeleség. Eugenia de Montijo számára kivételes szépsége tette lehetővé – alacsony társadalmi státusza ellenére – a császárnéi trón elfoglalását a szintén kalandos előéletet befutó III. Napóleon oldalán. Alexandra Fjodorovna pedig Hessen-Darmstadti hercegkisasszonyból lett minden oroszok imperátorának arája.

Eltérő személyiségek tárulnak fel előttünk a könyv oldalain. Krisztina apja, a dicső hadvezér király nyomdokában foglalta el a svéd trónt, s vallási rebellisként hagyott maga után nyomot Svédországban. Arra kevés példa akad, hogy az uralkodó szakítson országának államvallásával, de ő megtette: lutheránusból katolikus lett a közvélemény legnagyobb felháborodásra. Talán csak a XVI. század Franciaországában akadt hasonló fordulat – igaz, ebben az esetben az uralkodó jövőjét volt hivatott biztosítani az áttérés („Párizs megér egy misét” – vélte IV. Henrik). A királynő szellemi szinten kimagaslott környezetéből: művelte a tudományokat, jeles tudósokkal tartott kapcsolatot, sőt látott vendégül. A koronás fők életében párját ritkító cselekményre szánta el magát: lemondott a trónról, Európában barangolt, kitüntetett szerepet szánva Rómának. VII. Sándor, IX. Kelemen, X. Kelemen és XI. Ince pontifikátus alatt élt az Örök Városban. Magatartása azonban a kezdeti rokonszenvet ellenérzéssé változtatta: költekezését, megbotránkoztató viselkedését és férfiügyeit nem nézték el neki. Mind az itáliai, mind pedig a hazai államkincstárat megterhelő pazarlása próbára tette az egyházfők vele szemben tanúsított jóindulatát is.

Viktória férje német földről származott, Albert hercegnek azonban meg kellett elégednie a másodhegedűs szereppel: nem koronázták angol királlyá. Később igyekezett magának helyet, feladatot találni a hatalom árnyékában. A királynő – férje elvesztése után – mélyen gyászolta hitvesét, de kegyencei ellenérzést váltottak ki az udvarban. Uralkodása alatt a Brit Birodalom hatalma zenitjén állt. A legértékesebb gyémánt India volt, India császárnője is ő lett. Az Európa nagymamája nevet is kiérdemelte, hiszen szegről-végről a kontinens valamennyi királyi családjával rokonságban állt (például egyik unokája az utolsó orosz cár hitvese lett).

Wittelsbach Erzsébet bajor földről került a Burgba, a bajor családi fesztelenséget a bécsi udvar feszes rideg etikettjére kellett felcserélnie. Gyermekei nevelését kivették kezéből: az anyacsászárné, Zsófia nem volt tekintettel menye igényeire. Férje – lángoló szerelme ellenére – kevésbé tudta megvédeni: két malom között őrlődött (anyja és neje). Erzsébet akkor állt a sarkára, mikor Rudolf fia nevelőjének rigorózus módszereiről tudomást szerzett, s elérte, hogy maga választhassa meg legalább a trónörökös nevelőit. Lánygyermekének halála megrendítette, melyet fokozott a trónörökös tragikus öngyilkossága: az apja és közte meglévő komoly konfliktusok és Stefánia hercegnővel köttetett kényszerházassága vezetett oda, hogy szerelmével, Vetsera Mária Alexandrina bárónővel véget vetettek életüknek. A kötetben olvashatunk a királyné magyarok iránti rokonszenvéről, melyet az utóbbiak szívből viszonoztak. Házasságuk második szakasza a fokozatos eltávolodásról szólt, a rendszeres utazásokról, költekezésről és férje szeretőiről. Az utolsó életévek eseménytörténetébe illeszkedik, hogy egy olasz anarchista merénylete vessen véget földi pályafutásának.

Eugenia de Montijo spanyol grófnőből lett Franciaország első asszonya. Családjában apai ágon a bonapartista tisztelet, anyai ágon viszont a Bourbon-restaurációban való hit képviseltette magát. Kalandos életút repítette a császárnéi trónra, ahol a francia elit – bár elismerte szépségét – ellenérzéssel fogadta. Eugénia – férjéhez hasonlóan – fejlett szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot. Férje mellett jóban-rosszban kitartott, trónfosztása után követte az angliai száműzetésbe. Fia az angol csapatok oldalán a dél-afrikai hadszíntéren vesztette életét.

Alexandra Fjodorovna cárnő Hessen-Darmstadti hercegnőként érkezett a szentpétervári udvarba, ami nem volt példa nélküli az orosz történelemben (gondoljunk csak II. Katalinra). A hercegnő számára számos kihívást jelentett új környezete: lutheránusból pravoszlávvá kellett válnia, meg kellett tanulnia oroszul, ráadásul az udvarban nem örvendett túl nagy népszerűségnek, mert kerülte a pletykákat, és nem élvezte az anyacárnő rokonszenvét. Ez utóbbi eléggé megkeserítette az életét. Egymás után négy lánygyermeknek adott életet, kiket mélységesen szeretett, de ezt beárnyékolta a dinasztia jövőjéért érzett aggodalom. Mikor végre megszülte fiát – aki a néhai I. Alekszej után kapta nevét –, kiderült, hogy az anyai ágon öröklődő recesszív gén nála aktiválódott: hemofíliás lett. Ez egész életére kihatott, a fiáért érzett aggódás és félelem a család mindennapjainak része lett. Példás családanya és odaadó hitves – így lehet jellemezni Alexandrát, aki tudott határozott is lenni. Gyermeknevelésben a szeretet és igényesség kellő ötvözetét preferálta, férjét mindig bátorította, s amikor az I. világháborúban a cár magára vállalta a hadsereg főparancsnoki tisztségét, erélyesen irányította az államot. Ezzel egyidejűleg fia gyógyulása érdekében „szent” emberek (vagy szélhámosok?) bűvkörébe került. A dinasztia bukása (férje II. Miklós, az orosz Birodalom utolsó cárja volt) sorsukat először csak kedvezőtlen, később már tragikus irányba sodorta: a bolsevikok kiirtották az egész családot.

Csiszár Antal

2018.10.26