Az 1917-ben Virginia Woolf és férje által közösen alapított Hogarth Press könyvkiadó William Shakespeare halálának 400. évfordulójára készülve egészen érdekes projekttel rukkolt elő: népszerű szerzőket kért fel arra, hogy Shakespeare egy-egy drámáját felhasználva írjanak a mai közönségnek szóló műveket. A felkért szerzők között olyan nevek vannak, mint Jeanette Winterson, Howard Jacobson, Anne Tayler, Margaret Atwood, Tracy Chevalier és Edwars St Aubyn, akik a Téli rege, A velencei kalmár, A makrancos hölgy, A vihar, az Othello és a Lear király című drámákat dolgozták fel egy-egy, 2015 óta megjelent regényükben. A hetedik a sorban Jo Nesbø, aki csak úgy vállalta a felkérést, ha a Macbeth lehet az általa választott dráma.

Nesbø regényében Macbeth egy valamikor virágzó, de már lepusztult, drogbandák és korrupció által uralt iparváros rendőrségének fiatal és tehetséges nyomozója. Amikor a város korábbi korrupt rendőrfőkapitánya meghal, és helyét a sokkal tisztességesebb Duncan veszi át, mindenki egy szebb jövőben reménykedik. Ehelyett azonban a háttérben kezdetét veszi a hatalmi harc. Macbeth a város egyik drogbandájának felszámolásával vívja ki az elismerést és kerül magasabb pozícióba. Szerelme, a város egyik kaszinóját üzemeltető Lady, látva a sikereket, egyre merészebb terveket kezd szövögetni az imádott férfi előbbre jutása érdekében. Macbeth gyerekkori barátja, Duff rendőrtiszt, aki szintén kiveszi a részét a drogbandák elleni küzdelemből, talán még nála is nagyobb ambíciót érez arra, hogy vezetői tisztségbe kerüljön. Kettejük burkolt, majd egyre nyíltabbá váló versengése nagyon gyorsan véres, brutális gyilkosságokkal tarkított háborúba torkollik, amely kíméletlenül szedi áldozatait. Ahogy egyre szabadabbá válik Macbeth előtt a város legfontosabb pozíciójához vezető út, úgy homályosítja el egyre jobban elméjét a hatalomvágy, és merül el egyre mélyebben a bűn mocsarában, ahonnan sem fizikailag, sem erkölcsileg nincs visszaút.

Jo Nesbø tizenöt, többnyire sikeres krimit/thrillert tudhat maga mögött, mégis azt gondolom, hogy egy ilyen kaliberű szerzőnek sem lehet egyszerű feladat egy Macbeth-adaptáció megírása, még akkor sem, ha saját műfaján belül maradhat. Egyrészt ott van az eredeti Shakespeare-tragédia, amivel úgy kellett valamit kezdenie, hogy annak tartalma, de különösen mondanivalója ne sérüljön jelentősen, másrészt ott van a saját kiforrott írói stílusa, ami kapcsán ugyan lehet kompromisszumokat kötni, de alapvető jellegzetességein túllépni nehéz. Úgy gondolom, Nesbø megtalálta a kettő közötti egyensúlyt, és ezt leginkább a 2018-ban megjelent regénye igazolja.

A norvég szerzőnek úgy sikerül megőriznie a forrásként szolgáló dráma fő vezérfonalát, hangulatát, szimbólumainak többségét és üzenetét, hogy közben saját írói fantáziáját is ki tudja bontakoztatni. A szereposztásnál például a legtöbb esetben megtartotta az eredeti neveket, az új kontextus (elsősorban az idő és helyszín) viszont a cselekmény több pontján is megkívánta a módosítást, kiegészítést. Ezeket én nem éreztem öncélúnak, azt gondolom, hogy Nesbø nem élt vissza az írói szabadságával, bár kétségkívül vannak érdekes, sőt helyenként bizarr megoldásai és képei. A forráshűségnek van ugyanakkor egy hátulütője is: akik ismerik a drámát, azoknak a regény cselekménye nem fog sok meglepetést okozni, a főbb események eléggé kiszámíthatók.

Jóllehet Nesbø-től nem áll távol a komor, nyomasztó hangulat, számomra mégis kissé szokatlan volt az az erőteljes noir beütés, ami áthatja a regényt. Szintén újdonságként hatott a hely és a kor megválasztása is. Nem első alkalom, hogy Nesbø kilép a megszokott oslói környezetből, de ennyire otthonosan talán egyetlen másik városban sem mozgott. Az pedig, hogy a jelen helyett egy negyven-egynéhány évvel ezelőtti korba helyezte a cselekményt, szintén újdonság a részéről. Legalább ennyi meglepetéssel szolgált számomra a szerző stílusa is: a legszokatlanabb talán az volt, hogy viszonylag nagy terjedelme ellenére sincs túlírva a regény. A fogalmazás mintha célratörőbb lenne, mondatai rövidebbek, szikárabbak, és talán még párbeszédből is több van, hiányoznak továbbá a regényei többségére jellemző csavarok, meglepő fordulatok – ennek oka valószínűleg pont az eredeti dráma vezérfonalához való ragaszkodás –, ezáltal pedig pörgősebb a cselekmény. Néha határozottan olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy drámát olvasnék, és nem is kellett olyan nagyon szabadjára engednem a fantáziámat ahhoz, hogy egy-egy jelenetet a színpadon képzeljek el. Mindezeknek egymagukban talán nincs olyan nagy jelentőségük, de együttesen szerintem jelentősen meghatározzák a regény összképét.

Már többször is megfogalmaztam Nesbø Harry Hole-regényei kapcsán, hogy bármennyire is kedvelem őket, néha szeretnék valami újat, valami teljesen mást olvasni a norvég írótól. A Vér a havon, és részben a Fehér éjszaka több szempontból is eleget tett az elvárásaimnak, mégis úgy éreztem, valami hiányzik belőlük. Azt nem állítom, hogy a Macbeth e tekintetben hibátlan, de igazából most éreztem először azt, hogy Nesbø ki tudott lépni abból a skatulyából, amibe korábban óhatatlanul is belekényszerült szereplőivel és témaválasztásaival. Persze a vér nem válik vízzé, valószínűleg Macbeth alakja is azért lehetett ennyire kézenfekvő számára, mert elég sok a közös vonás Harry Hole antihős karakterével (igaz, legalább ennyi különbséget is fel lehetne sorolni), és a véres, a maguk brutalitásában ábrázolt jelenetek sem idegenek számára. Ezen túlmenően azonban, azt hiszem, Nesbønek sikerült bizonyítania, hogy tud újat mutatni a műfajon belül is. Hogy ehhez egy Shakespeare-dráma adaptálására volt szükség, azt bizonyára sok Nesbø-rajongó fanyalogva fogadta, mint ahogy valószínűleg Shakespeare-szakértő is van néhány, aki az egész kísérletet szentségtörésnek tartja. Egy kis igaza mindenkinek lehet, hiszen valószínűleg nem ez a legjobb Nesbø-regény, és nem is a legjobb Macbeth-adaptáció, ennek ellenére azt gondolom, egyik szerzőre nézve sem lett vállalhatatlan a végeredmény.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com