A Heinz Schott által írt A medicina krónikájának kezdő lapjai még az emberiség „kollektív csecsemőkorára mutatnak”, mikor a világot tapasztalta, de nem értette. Tudása hiányait hiedelmekkel és varázslatokkal pótolta, de érdekes módon már az őskorban találkozhattunk koponyalékeléssel: fúrással, véséssel jutottak a koponya (kálvária) belsejébe. A műtéteket nem csupán gyógyító, de mágikus célzattal is végezték. Az egyes koponyákon ejtett sebek begyógyultak, ami a beavatkozások elszenvedőinek túléléséről tanúskodik. A varázslat és gyógyítás akkoriban szerves egységet alkotott, ami a törzsi viszonyok között ma is megfigyelhető. Ugandában például ma is boszorkánydoktorokat emlegetnek.

Az ókorban már születtek a gyógyítással kapcsolatos feljegyzések, mint például az Ebers-papirusz Egyiptomból. Az orvostudomány létéről tanúskodnak a Tigris és Eufrátesz völgyében kialakult birodalmak adatai is. Hammurapi törvénye szól például az orvosi műhibákról, azok szankcionálásáról, de már akkor felbukkant a paraszolvencia kérdése is.

Ógörög forrásokban gyógyító szentélyekről is olvashatunk: ezek szerint a betegek gondolatban felkereshették Aszklépiosz szentélyét, és egy klinének nevezett ágyon nyugodva (innen ered a klinika szó) álmukban gyógyulhattak. Aszklépiosz nevéhez köthető a gyógyszertárak bejáratánál ma is látható jelkép, a kígyós bot is. A kígyók megítélése ellentmondásos: ártó, de gyógyító egyben. Mérge szenvedést, akár halált hozhat. Ugyanakkor a kígyó a megújhodás szimbóluma is, hiszen bőrét levedli, és új sarjad a régi helyén. Talán e képessége miatt a kígyóhúst más összetevőkkel elegyítve gyógyításra használták.

Az ókori orvosok közül néhányat név szerint is ismerünk, például Imhotepet, Dioszkoridészt, Hippokrateszt és Galenust. Hippokratesztől származik az orvosi eskü ma is használatos szövege, valamint az orvosi titoktartás és a „nem ártani” alapelve. Az ókor nagyszerű orvosainak tudása azonban szépen, lassan a feledés homályába veszett.

A középkorban az ördög emberbe fészkelésével magyarázták a különböző betegségeket, amikre a terápia az ördögűzés volt, ami szerencsés esetben Isten kegyelmével gyógyíthatott. A torzszülötteket pedig Isten büntetésének következményeként tartották számon. Egy korabeli regény arra világít rá, hogy az egészség visszanyerése az áldozatkészség jutalma lehetett.

Minden korban voltak járványok, amelyek megtizedelték a lakosságot. A pestis már Justinianus bizánci császár idején bizonyította, milyen romboló erővel rendelkezik. Állítólag (nem teljesen tisztázott, hogy pestisről van-e szó) Periklész Kr. e 429-ben szintén egy járványnak esett az áldozatául.

Európában a százéves háború (1337-1453) között pusztított e ragály, amit keletről hurcoltak be. A kór ellen hatásos eszköz nem volt. Megelőzésképpen Itáliában egyes kikötőkben negyven napos vesztegzárat rendeltek el (a negyven olasz megfelelőjéből alakult ki a karantén fogalma). Egyesek ostorozással, a bűnbánat gyakorlásával próbálták elhárítani a veszélyt, kialakult például a flagellánsok (ostorozók) „szektája”. E próbálkozásokkal együtt is jó adag szerencse kellett, hogy életben maradjon az ember.

A kor másik súlyos betegsége a lepra volt. Korán létrejöttek az úgynevezett leptosporiumok, leprakórházak. Kinek-kinek létfontosságú volt e kór ellen védekeznie, mert ezek az ispotályok inkább a társadalomból való kirekesztést (megelőzést) szolgálták, mintsem a gyógyítást. A legenda szerint maga Nagy Lajos is ebben a betegségben szenvedett. Ez a korszak kedvez a boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmek erősödésének, mi több, egy pápai rendelet szabad utat nyitott az inkvizíciónak (1233).

Heinrich Kramer Institoris és Jacob Sprenger tollából, Malleus Maleficarum (Boszorkánypöröly) néven látott napvilágot az inkvizíció kézikönyve, amelyben a kínvallatás módszereit részletesen taglalják a szerzők. Úgy ítélik meg, hogy a nők fogékonyak az ördög tanainak befogadására; ezért nem beszélnek boszorkánymesterekről, csak női boszorkányokról.

Mindazonáltal a középkor a híres egyetemek megnyitásának ideje is. Ebből az időből datálható például a nevezetes salernói és a montpellieri orvosi iskola. Az orvosi képzés kapcsolódott a „septem artes liberales” (hét szabad művészet) köréhez. Az orvosi tanulmányokat a diákok kezdetben csak az atrívium (grammatika, retorika, dialektika) tanulmányozása után kezdhették.

Eleinte a boncolás akadályba ütközött, később fokozatosan enyhült a szigor, s egyre tökéletesebb képünk lehetett a homo sapiens szervezeti felépítéséről, a test morfológiájáról, a szervek működéséről. A nagy és a kis vérkör felfedezése egyenesen korszakalkotó volt. Egyre több betegséget írtak le aprólékosan, ami segített az orvosi munka gyakorlatában. Korszerűsödött az orvosképzés, az előadások keretében boncolásokat is végeztek, az egyetemek mellett kórházak létesültek, a vizsgák rendszere pedig átalakult.

Az újkor a védőoltásokkal hatékonyan előzött meg súlyos fertőző betegségeket. Egyre fontosabb szerepe lett a testi és környezeti higiéniának is. Az orvosok mellett a kisegítő személyzet szerepe is felértékelődött, s az emberélet megmentése is nagyobb fontossággal bírt. A solferinói csata ellátatlan sebesültjeinek látványa pedig a Nemzetközi Vöröskereszt megalakulásához vezetett. A mentőszervezetek létrehozásával végre megoldódott a sebesültek és a betegek szállítása is.

A könyv megemlékezik Semmelweis Ignác korszakos jellegű felfedezéséről, a fertőtlenítő kézmosás bevezetéséről, amellyel a gyermekágyi láz okozta halálozások visszaszorításában játszott kiemelkedő szerepet – eljárása egyébként az orvoslás területének egészén nagy jelentőséggel bírt.

A kötet külön szól a gyógyszerészet fejlődéséről. A betegségek ellen kezdetben a gyógynövények szárítmányait, főzeteit, kivonatait használták legelterjedtebben. Az első közpatika Prágában nyílt IV. Károly német-római császár uralkodásának idején. Eleinte a gyógyszerészek működését és a patikák üzemelését is orvosok felügyelték, csak a későbbiekben önállósodtak.

Az orvoslás történetében ugrásszerű fejlődés következett be azzal, hogy a képalkotó eljárások lehetővé tették a testbe való betekintést. A XIX. században a röntgen, ma a komputertomográf (CT) és a mágneses rezonanciás vizsgálat (MRI) segíti a diagnózis felállítását a laboratóriummal kiegészítve.

A felsoroltakon kívül rengeteg érdekességgel – amelyeknek némelyike ma csupán furcsaságként tartható számon – lehet találkozni a könyv lapjain. Aki szeret búvárkodni, számára ismeretlen szakmai vidékeken „intellektuálisan barangolni”, nem bánja meg, ha kezébe veszi a kötetet. Bárhol felüthetjük az enciklopédia lapjait, felmérhetjük, hogy mivel járultak hozzá ezen terület művelői mai ismereteink megalapozásához, s arról is meggyőződhetünk, hogy tévedéseken, vakvágányokon keresztül jutottak el felfedezéseikhez. Ezért jó szívvel mindenkinek ajánlom, ha valamely könyvtár polcán észreveszi ezt a művet, ne menjen el mellette, kapja le onnan, és olvasson bele! Megjósolom: nehéz lesz letennie.

Csiszár Antal