Philip Marlowe magányos és nyughatatlan. Néha az utca túloldalán lévő irodában dolgozó titkárnőt nézi. Van rá ideje, nem mondhatni, hogy kapkodnak érte az ügyfelek, az ő szavaival: eddig elég tinglitangli volt a szezon. Aztán besétál hozzá a fekete szemű szőke, Clare Cavendish, egy parfümipari mágnás lánya („pénze, mint a pelyva”), és megbízza egy üggyel. Arra kéri a magánnyomozót, hogy találja meg neki a szeretőjét, Mr. Petersont, akit már egy hónapja nem látott. Onnantól egy csapásra felpörögnek az események.

Marlowe nagyon hamar kideríti, hogy Mr. Peterson körülbelül egy hónapja meghalt – de aztán ugyanilyen gyorsan kiderül az is, hogy erről Mrs. Cavendish is tudott. Egy autóbaleset áldozata lett, de úgy tűnik, hogy ezt nem mindenki hiszi így (még Cavendish sem). Vannak, akik meg vannak győződve arról, hogy Mr. Peterson csupán megrendezte a halálát, és eltűnt a világ szeme elől. Marlowe-n kívül két fegyveres mexikói is keresi, és a vegasi szerencsejáték-biznisz nagykutyái közül is szeretné viszontlátni valaki, főleg azt az utazótáskát, amivel együtt Mr. Peterson köddé vált. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, van pár ember, aki viszont nem szeretné, ha Mr. Peterson után egyáltalán érdeklődnének, és azt is rossz néven veszik, ha valaki kétségbe vonja a hivatalos verziót, miszerint a szóban forgó férfi a túlvilágra távozott. Egy Marlowe-féle tisztességes magánnyomozó önkéntelenül is a fogaskerekek közé kerül, és minden ügyességére szüksége lesz, hogy a végén jól jöhessen ki a szituációból, és még az ügyfele kérésének is eleget tegyen.

Benjamin Black (azaz Banville) nagyon hitelesen formálta meg Philip Marlowe alakját. Ha szabad így fogalmaznom: Marlowe pont úgy néz ki, mint Chandlernél. Úgy öltözik, mint egy úriember, és úgy iszik, mint egy kefekötő; a cigarettát eszi, a szoknyákat könnyen észreveszi; az esze vág, mint a borotva, és olyan nyelve van, mint egy csibésznek, vagyis akármilyen szituációban van egy frappáns válasza mindenre. A külső viszont egy egyenes, művelt és becsületes embert takar, aki ugyanakkor rettentően magányos. Szeret sakkozni (szereti a játék által „megkövetelt hűvös koncentrációt és eleganciát”), néha egyedül eljátszadozik otthon egy-egy híres nyitásból kiindulva. Soha nem hord fegyvert magánál, erőszakot sem alkalmaz, hacsak nem önvédelemből teszi. A módszere meglehetősen egyszerű: kérdez, nyitva tartja a szemét és a fülét, gondolkodik. Bár a fekete szemű szőke látszólag leveszi a lábáról és elveszi az eszét, ez megint csak a látszat – Marlowe igazából mindvégig józan marad, és nem hagyja magát teljesen megbolondítani. Egyik leghatékonyabb fegyvere az a maró gúny, amivel az egyes helyzetekben ellenfele fölé tud emelkedni, illetve, amivel jelezni tudja, hogy őt nem lehet egykönnyen csőbe húzni.

A történetet Marlowe egyes szám első személyben meséli el, múlt időben. A stílusa lebilincselő, a történetvezetés lineáris. Túl sok csavar nincs a sztoriban, de a következő lépés általában nem látható előre. Noha Marlowe szemén keresztül látjuk az egészet, ő mégis fejben általában egy lépéssel az olvasó előtt jár, és mindig csak annyit árul el nekünk, akik vele tartunk, ami szükséges ahhoz, hogy az érdeklődésünket szinten tartsa. A szerző a karaktert mélységében is jól megrajzolta, a monológoknak és a gondolatainak köszönhetően egész közel férkőzhetünk a főszereplőhöz. Ugyanez más szereplőkről már nem mondható el (kivételt talán Clare Cavendish jelent), de ezt nem lehet negatívumként felróni; egyszerűen nem éreztem úgy, hogy a többi szereplőt is sokkal jobban meg kellett volna ismernem. Más szóval: Philip Marlowe hitelesen megrajzolt alakja annyira kitölti a keretet, hogy mindenki más eltörpül mellette.

A fekete szemű szőke egy hardboiled krimi, a műfaj összes kötelező elemével – ennek ellenére meglehetősen könnyed olvasmány. Aki óvakodik attól, hogy olyan regényt vegyen a kezébe, amelynek univerzumát és szereplőit egy másik író teremtette meg korábban, azt arra biztatom: A fekete szemű szőkével tegyen kivételt. Ez egy jól sikerült folytatás.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com