Az Utazások a szkriptóriumban egy Mr. Blank nevű öregemberről szól, aki emlékezetkieséstől szenvedve ismeretlen, szinte teljesen üres szobában ébred fel reggel. Nincsen túl jó formában, nehezére esik a mozgás, de különösen a gondolkodás és a visszaemlékezés. Vajon ki ő, és mit keres itt? És hol van egyáltalán? Míg az olvasó lépésről lépésre követi nyomon Mr. Blank egyetlen napját, cselekedeteit és szavait kamerák és mikrofonok figyelik, ügynöki jelentést rögzítve róla. A nap során Mr. Blank számára ismeretlen emberek látogatják végig őt, akik mintha mind egy nagy összeesküvés szereplői lennének. A konspiráció pedig arra irányul, hogy megbüntesse Mr. Blanket a korábban, ellenük elkövetett tetteiért.

Paul Auster tudatosan hívja életre a látogatókat, mind egykori regényhősei ők, akik segítségével a helyenként groteszkbe hajló szituációk, párbeszédek elvezetnek bennünket a mondanivalóhoz. Ahhoz a tanulsághoz, amely érezhetővé teszi az alkotó felelősségét a teremtett karakterekkel szemben. A szereplők nem lehetnek meg az író nélkül, a fellázadt figurák rabul ejtik szerzőjüket, mondván: „Nélküle semmik vagyunk, de a paradoxon az, hogy mi, egy másik elme szüleményei túléljük a bennünket megálmodó elmét, mert amint kilök minket a világba, attól kezdve örökké létezünk.” Tökéletesen rajzolódik ki egy író sziluettje, aki nem ismert határt abban, mit tehet meg a hőseivel, s emiatt bűnhődik most sivár szobájában.

Mr. Blank fogságának kulcsa, hogy szobájának ajtaja vajon kívülről vagy belülről van bezárva? Vajon ő irányítja-e az általa teremtett figurák létét, avagy végül saját karaktereinek csapdájába zuhan? Paul Auster regényének talán leghangsúlyosabb eleme a befejezés, az írás foglyának tengődése Menny és Pokol között. Az Utazások a szkriptóriumban nem más, mint a tehetetlen írói kényszer újabb metaforája. Auster regénye mindazoknak ajánlható, akik egy-egy írásmű, regény olvasásakor úgy mélyednek a történetbe, hogy az valóságnak tűnjön. Hiszen a teljes átélés az írás végső, önző önkifejezési célja.

Szilvási Krisztián